Szükségünk van-e hitre? – Avagy: lélek,lélek, de miből élek?
Vethetjük hitünket önmagunkba, párunkba, gyermekeinkbe, legkedvesebb barátainkba, eszmékbe, célokba, a még megfoghatatlanba. A hit kultúránként és egyénenként változik. Mi több: az egyes ember életszakaszai, műveltsége, életszemlélete, szocializációja mértékében és függvényében ugyancsak mutathat változást. Mélységet vagy éppen magasságot.
A hit sok minden lehet. Amivel viszont a legkevésbé sem téveszthető össze – mégis oly sűrűn kerül sor erre – az a hiszékenység. Ha a hit egy épület, akkor az építőkő a meggyőződés. A személyes, kutatáson és megfigyelésen alapuló, tudni és érteni vágyó, átszűrt és babonafosztott meggyőződés. Melynek kiindulópontja az a belső buzdítóerő, mely kíváncsivá, keresővé tesz. Amennyiben a hitből hiányzik a meggyőződés, akkor semmi éltetőerő nincs benne, csupán a lecsupaszított formaság.
Még a krőzusi pompa és bőség közepette is felbukkanhat egy – látszólag oda nem illő – hiányjelző érzés. De vajon mikor nevezhető a hit hitelesnek? Ha az első próba fuvallata elsöpri, akkor bizonyosan nem állunk készen a hit terén. Egy német kutatásból például kiderült, hogy a fensőbb erő(k)be, a magasabb hatalmak emberről gondoskodó mibenlétébe vetett (korábbi) hit a világjárvány alatt jelentősen csökkent. A természetfelettivel jobban együttrezdülő régi korok emberei éppen a traumatikus események, katasztrófák és válságok idején éreztek nagyobb késztetést a hitre támaszkodásra. Az egyéneket és kisebb-nagyobb közösségeket sújtó csapások és viszontagságok kirántják alólunk a megszokottnak, természetesnek, normálisnak megélt életvitel szőnyegét. Képbe lépnek a „mi van akkor, ha…” mindent megkérdőjelező kérdések. Mint: a mi az életünk célja, kik vagyunk, mi a feladatunk?
A hit erő. Átalakítja az életünket, a kapcsolatainkat, a gondolkodásmódunkat, életminőségünket. Mindannyian hallottunk már egy „betegségre ítélt” ember gyógyulásba vetett hitéről. A bizalom abban, hogy nem csak egy – látható – út létezik, hanem vannak más minőségű mozgatórugók is. A hit a szellem tápláléka. A személyes meggyőződés viszont cselekvésre ösztönöz, kizárva a várakozó-pózba állás passzivitását. Tervezünk, részletekre bontunk, célokat tűzünk ki (lásd például egy év végi: „hiszek abban, hogy az elkövetkező évben megtalálom az igaz szerelmet”). Kreatívvá válunk. Edződik az akaraterőnk, a szívósságunk. Tudjuk, ha az életünk bármely terén sikert akarunk elérni – akár anyagi, akár lelki-szellemi téren – szükség van egy olyan forrásra, melyből egy kortyot hörpintve újra erőre kapunk, és tovább haladunk a megkezdett úton. Amennyiben visszatekintünk életünk meghatározó eseményeire, tovább erősödhet a magunkba, céljainkba, felsőbb erőkbe, a kitartó munkába stb. vetett hitünk. Fel vagyunk vértezve hitbéli siker tapasztalatokkal és élményekkel, így nem tartunk attól, ha újabb kihívások, mérföldkövek kerülnek az utunkba. Céltudatosabbá válunk, hiszen tudjuk: honnan indultunk, és azt is, hogy hova akarunk eljutni.
