Egy hosszú párkapcsolatban a mindennapok rutinja könnyen elfeledtethetik velünk, milyen fontos, hogy folyamatosan figyeljünk egymásra és új impulzusokkal tartsuk ébren a kapcsolatot. A szerelem folyamatos frissítése nemcsak az unalom elkerülése miatt fontos, hanem azért is, hogy a kötelékünk erős és élénk maradjon.
Az egyedüllét fontossága egy párkapcsolatban gyakran alulértékelt, pedig alapvető szerepet játszik mindkét fél személyes boldogságában és a kapcsolat egészséges működésében. Az egyedül töltött idő lehetőséget ad az önreflexióra, a személyes érdeklődési körök felfedezésére és a saját érzelmek feldolgozására.
Az egykori kémikus és egyetemi tanár, Fabinyi Rudolf, az 1930-as évek elején úgy fogalmazott, hogy a hiedelmek egész tömege úgy üli meg a közvéleményt, akárcsak a lidércnyomás, melyek között kimagasló helyen szerepel az előítélet. Bár Fabinyi ekkor leginkább a pszichiátriai betegségekben érintettekkel szemben állított beskatulyázásokat helyezte előtérbe, elmondható, hogy ez számos területre kiterjeszthető. Milyen (ős)forrásból eredeztethető ez a nem tapasztalatokra, hanem feltételezésekre alapozott megállapítás? Vajon ledönthetőek ezek a vaskos sztereotípia-falak?
Bizonyos értelemben mindannyian rendelkezünk egy kisebb, esetenként nagyobbra nyúlt, láthatatlan tüskével, mellyel néha akarva, ám legtöbbször mégiscsak akaratlanul „megmérgezünk” másokat. Megbántjuk a szeretteinket, a barátainkat, a környezetünkben élő embereket. Egy meggondolatlanul elejtett szó, mely kígyóméregként fröccsen a másik emberre, egy figyelmetlenség, egy óvatlanul megtett lépés, vagy egy elsietett döntés mind toxikus eredményeket szülhet. De kik azok, akik a mérgezés külön csoportjába sorolhatók? Miről ismerhetjük fel ezeket a viselkedésformákat, illetve mivel gyógyíthatjuk meg a „méregbe borult” helyzeteket?
Minden ember vágyik arra, hogy szeretve legyen és maga is szerethessen. A szeretetnek pedig sokféle megmutatkozása lehet, melyek közül mi most egyet emelünk ki: a szerelmet. Erről a láthatatlan erőről, amelyről sokan ma is úgy vélekednek, hogy amennyiben igaz és tiszta, még a halálnál is erősebb. Kimondva vagy kimondatlanul még ma is él és virul a nagy ő keresésének izgalmas, személyre szabott, mégis a maga különleges módján, egyetemesnek mondható kalandvágya.
Vannak, akik fáradhatatlanul azon munkálkodnak, hogy minden nappal legalább egy kicsivel jobb emberré váljanak. Bruno Bettelheim a gyermeknevelés terén megkerülhetetlenné vált klasszikusában, Az elég jó szülő c. könyvében, azzal nyugtatja olvasóit, hogy a tökéletes szülői mibenlét hajszolása helyett járhatóbb útnak bizonyul az, ha elég jó szülőkké válunk. Ezzel párhuzamosan feltevődik a kérdés: vajon ugyanígy optimális törekvésnek tekinthetjük az „elég jó emberré” válást is? De mit jelent jó, illetve elég jó embernek lenni? Milyen tulajdonságokkal felvértezetten kell forgolódni a világban ahhoz, hogy valakiről ez a megtisztelő hír járhassa?
Néhány éve a New York Post egy olyan kutatás eredményeire hivatkozott, melyben a megkérdezettek zöme azt állította, hogy a megfelelő mennyiségű és minőségű énidő erősebbé formálja a párkapcsolatukat is. Ezért egyre sűrűbben bátorítják a partnerek egymást arra, hogy szánjanak időt a mítájmra (me-time), fektessenek nagyobb hangsúlyt az öngondoskodási rutinokra.
A szeretet iránti igényünk egyike a legalapvetőbb szükségleteinknek, mely már csecsemőkorban megmutatkozik. A legtöbb ember úgy vélekedik, hogy a szeretetérzés és annak megtapasztalása, hogy valaki törődik velünk, hogy valaki számára fontosak vagyunk, valójában a boldogság alapját képezi.
Erre az időszakra vágyakozva boldog nosztalgiával gondol vissza, aki már egy ideje kiegyensúlyozott, boldog párkapcsolatban, házasságban él. Mert van a nyári szerelmekben valami olyan megfoghatatlan, leírhatatlan, felemelő, amiért érdemes (volt) átélni, és akár még szenvedni is miatta. Hogy milyen is egy nyári szerelem? Néhányan megpróbálták megénekelni!
Sőt, azt se hagyd, hogy Téged elhanyagoljanak! Természetesen egy kapcsolatban a közös örömök, közös célok, közös boldogság is nagyon fontos, ám nem szabad megfeledkeznünk saját magunkról, az egyéni igényeinkről sem. Pedig ez gyakran a háttérbe szorul…
„Egyszer betoppan az életembe az igaz szerelem” fogalmazódik meg sokakban a vágy, ami egyúttal remény is. Ám, több kutató is rámutatott arra, hogy a romantikus szerelem, a romantika egekbe emelő és a világot körülöttünk rózsaszínre festő érzése, amit ma a teljesen természetes kategóriákba sorolunk, valójában nem is olyan régen még nem tartozott a normális és megszokott keretek közé. Akkor hogy is van ez?
Egy pár életében az összeköltözés nagy fordulópont. Amennyire vágyunk rá, annyira tarthatunk is tőle: vajon úgy is működünk, ha meg kell osztanunk a napi problémáinkat, a mindennapok nyűgjeit, ha nem tudunk „elbújni” a másik elől, ha éppen rossz napunk van, vagy fáradtak vagyunk?
Szeretjük azt hinni, hogy az életünkben minden tökéletes. Nyilván előfordulhat, hogy így is van. De aztán az is megeshet, hogy csak álltatjuk magunkat, és közben a szívünk mélyén sejtjük, hogy valami nem stimmel. Egyszerűen nem vesszük észre a jeleket, vagy szimplán nem is akarunk tudomást venni róluk.
Egy új szerelem feldob, magával ragad, felemel, repít. Szárnyakat kapsz tőle, és úgy érzed, átölelnéd az egész világot. Legszívesebben világgá kürtölnéd a boldogságod, és szerelmed tárgyának is elmondanád akár minden nap, minden percében, órájában, mennyire odavagy érte.
Szívből csodálom azokat, akikből árad a magabiztosság és a határozottság, és ezt senki és semmi nem ingathatja meg. Vagy ha egy pillanatra el is bizonytalanodnak, a következő percben megrázzák magukat, és újra a megszokott önbizalommal lépdelnek tovább.
A madarak csicseregnek, a méhek döngicsélnek, szerelem van a levegőben, amit az egyre többször felharsanó esküvői harangok, vagy éppen a hangosan dudáló esküvői menet is egyértelműen jelez. Hiába, a május a szerelem, így az esküvők hónapja is, szeptember-októberig nincs is megállás, már ami a lagzikat illeti.
A harag érzelmi jelenségével minden ember óhatatlanul szembe találja magát élete folyamán. A negatív érzések miatti belső feszültség kis ideig akár motiváló hatású is lehet, amennyiben megoldást enged találni az aktuális problémás helyzetre. A túlzott harag ugyanakkor könnyen válhat a magas vérnyomás, kusza gondolkodás vagy éppen meggondolatlanul kimondott szavak előidézőjévé.
Életünk egy-egy akadálytalan, felhőtlen időszakában hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az esetleges nehezebb időszakokra is gondoljunk. Aztán beköszönt egy válságos helyzet, és az első gondolatok között bizonyosan szerepelni fog a jövő próbatételeire való optimális felkészülés terve – , ahogy mondani szokás: lehetőségeinkhez mérten legyünk „bebiztosítva”. Miért lehet szükségünk B tervre?
Olykor-olykor ránk virradnak olyan napok, melyeket hála helyett inkább a fejünkre húzott paplan mozdulatával köszöntünk. Megtépázottnak, alulmotiváltnak és szellemi-fizikai erőtől fosztottnak érezzük magunkat. Szerencsére több jó hírünk is van ilyen helyzetek, amelyek kellő pszichikai munícióval látnak el bennünket ahhoz, hogy erőt merítsünk a „továbbiakhoz”.
Te is beleestél már abba a hibába, hogy annyira szerettél volna már szerelmes lenni, hogy már-már bemesélted magadnak ezt az érzést, és teljesen úgy tűnt, hogy tényleg szerelmes vagy? Aztán persze egy helyzet, egy reakció, egy döntés miatt jött a felismerés: ez nem is szerelem!