A mindennapi teendőink forgatagában olykor hajlamosak vagyunk evidenciaként kezelni azt, hogy van egy megbízható társ mellettünk, akire életünk minden helyzetében számíthatunk. Aki nem csupán egy szertartásos szónoklatban fogadta meg azt, hogy mind a felhőtlen, mind pedig a felhősebb időszakokban mellettünk marad. Amennyiben ez a hozzáállás mindkét fél esetében jelen van, akkor sem szabad lankadnunk, és felhagynunk azzal, hogy minden nap valamilyen formában jelét adjuk annak, hogy készek vagyunk tenni a kapcsolatunkért.
Legyen bármilyen idilli is egy kapcsolat, azért néhanapján minden szerelemben megesik, hogy a felek összevitatkoznak kisebb vagy nagyobb problémákon. Van, hogy csak csipp-csupp butaságokon kapnak hajba, ám vannak egészen komoly horderejű vitatémák.
A boldogságunk útjában néha saját magunk állunk! Az önmagunkkal szemben támasztott túlzott elvárások, az, hogy nem magunkra, hanem másokra figyelünk, nagyban megnehezíti a helyzetet. Pedig boldognak lenni nem is olyan bonyolult.
Gyakran előfordul, hogy a veled kapcsolatban állóktól megkérdezed: „Jól vagy?, Dühös vagy? Esetleg valamit rosszul csináltam?” És folytatod a kérdezgetést akkor is, ha a másik azt válaszolja, hogy minden rendben, jól érzi magát? Az, hogy mások érzelmeit folyamatosan fürkésző tekintettel figyeljük, a saját biztonságunk megőrzésére való törekvésből fakad. Amikor megkérdezzük: "Jól vagy? ” Úgy értjük, hogy: ÉN jól vagyok-e? Megbízhatom benned?
Az amerikai életvezetési tanácsadó, Amy Chan szerint a védekező felnőttek legbelül sebzett gyermekek. A valóságban természetesen minden sokkal összetettebb annál, hogy mindezt egyetlen kaptafára fel tudjuk húzni. Amikor apró Lócikként arról álmodozunk, hogy mi is felnőtt-óriásokká váljunk, akkor leginkább az a gondolat uralkodik bennünk, hogy bármit megtehetünk.
Az emberi kapcsolatok egyik ősellensége az irigység eddig is beláthatatlan hosszúságú bűnlajstrommal rendelkezett. Most, a digitális érában régi riválisunk is új arculattal lépett színre, és burkoltabb módon dönti marcangoló bizonytalanságba áldozatait.
A megkérdezett emberek többsége konfliktuskerülőnek tartja magát, ennek ellenére még a legelszántabban békességre törekvők sem tudják teljes mértékben kiiktatni életükből a konfliktusos helyzetek garmadáját. Néha úgy tűnik, mintha maga az élet egy szándékosan összeütközést generáló terep lenne, ahol egymástól eltérő nézetek drámája (drámasorozata) zajlik.
A rohanó hétköznapokban a párunkkal egymásra szánható idő sokszor a nullával egyenlő. Mert a gyerekek, a munka, a háztartás… Mire ágyba kerülünk, már csak az alváshoz van erőnk. És elmennek úgy napok, hetek hónapok, hogy a napi teendőkkel kapcsolatos párbeszéden kívül nem jut idő, energia a komolyabb beszélgetésekre.
A tapintatosság alapfeltétele az emberek közötti kapcsolatoknak. Ilyenkor „zsigerből” ráérzünk arra, hogy bármennyire is leküzdhetetlen bennünk a vélelmezés vágya és ereje, mégsem beszélünk kényes, megosztó, fájdalmat, feszültséget okozó kérdésekről egy társaságban. Ez közel sem azt jelenti, hogy nem nyilváníthatjuk ki a véleményünket (sőt, bizonyos esetben maga a hallgatás, a passzív, „szemlélődő” közösségi lét lehet a problémák és konfliktusok fő kiváltója), hanem azt, hogy nem mindegy, milyen megfogalmazásban, hangvétellel, közegben, atmoszférában tesszük mindezt.
Van az úgy, hogy a mindennapi teendőkön, családi élet koordinálásán, a munkahelyi helyzetek megoldásán túl már nem jut idő sem magunkra, sem egymásra a párunkkal. Amikor hiába laktok egy helyen, találkoztok naponta, mégis hiányzik a másik, de egyszerűen nem bírtok kiszakítani hetente, de akár havonta sem pár órácskát, amit egymással tölthettek.
A szorongásos zavarokat már az ókor latin és görög orvosai és filozófusai az egészséggel kapcsolatos rendellenességek közé sorolták. A megoldások között pedig már ebben az időben olyan eljárásokat vezettek be, melyek erőteljes hasonlóságot mutatnak a modernkori kognitív pszichológia technikáival. Ha nem is mindig szorongásos zavar megnevezéssel tűnt fel az idők során, mégis a kutatók által jól beazonosíthatónak bizonyultak.
Egy tavalyi felmérés szerint a világ lakosságának több mint 60 százaléka rendelkezik már internet-hozzáféréssel, és nagyjából 6 milliárd ember birtokol okostelefont. A technológia radikális módon átrendezte az életünket, és temérdek előnnyel jár, ha újabb, a mindennapjainkat megkönnyítő innovációkkal örvendeztetnek meg bennünket. Azonban a technológia kínálta számos előny mellett nem árt, ha azzal is szembenézünk, hogy mennyire sebezhetővé is formálhat bennünket.
Amióta létezik mindent elsöprő szerelem, azóta él a féltékenység zöld szemű szörnye is. Van, akinél már-már beteges formát ölt ez érzés, másoknál csak néha-néha bukkan elő, míg a szerencsésebbek csak hírből ismerik. Hogyan csillapíthatod, ha Te nem ez utóbbi táborba tartozol?
A mindennapi interakciók során megannyiszor születnek félreértések. Gyakran a stresszből adódóan a szokásosnál érzékenyebbnek, nyugtalanabbnak, zavartabbnak tűnhetünk. Ilyenkor még a legártatlanabb poénokat is hajlamosak vagyunk báránybőrbe öltöztetett farkasokként értelmezni, és könnyen megfeledkezünk arról, hogy a kollégák, barátok, családtagok csupán a feszült hangulatot igyekeztek egy kis humorral eloszlatni.
Az, hogy milyen hosszú hajat viselsz éppen, nem csak azt mutatja meg, mi az aktuális trend, hanem sokat elárul rólad, a személyiségedről is. Mert hiába a folyton változó stílus, az azért rajtad áll, hogy milyen hosszúra hagyod meg, vagy éppen mennyire vágatod rövidre a hajkoronád.
Előfordult veled is, hogy ki tudja, miért, de a kedved valahol a béka nemesebbik fele alatt volt, és huzamosabb ideig nem tudtál kijönni ebből az állapotból? Pedig milyen jól jött volna valami gyors és hatásos megoldás erre az esetre, amitől gyorsan elfelejted a rosszkedvedet!
A munkafüggőség kognitív jellemzőit tárták fel az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kara (PPK) kutatói úttörő vizsgálatukban. Eredményeik szerint a munkafüggők és a nem függők gondolkodásában és memóriájában több lényegi eltérés is megfigyelhető.
Akik valaha is írtak naplót, szerelmes levelet, visszaemlékezést, önéletrajzot, esetleg más személyes hangvételű írást, azok előtt nem szorul bizonyításra, hogy mindez több volt, mint szóhalmaz egy írófelületen.
Azt hihetnénk, a sportot túlzásba vinni lehetetlen. Hiszen egyrészt, mit is jelent egyáltalán a túl sok mozgás. Másrészt, mennyi idő és energia kellene ahhoz, hogy valaki túlhajszolja magát és túl sokat mozogjon? Csak szólunk, hogy a jelenség nem csak papíron létezik, bizony túlzásba eshetünk sportolás terén!
Az egyik legismertebb magyar karikaturista, Gáspár Imre portréiról néhány éve úgy nyilatkoztak, hogy az arcban képes megjeleníteni a jellem emblémaszerű tömörségét. Talán ezért kedvelik oly sokan a karikatúrát, ezt az abszurdnak minősített műfajt, és éppen ebből kifolyólag váltja ki a nemtetszések áradatát is. Noha a karikaturista nem kitalálja, hanem „csupán” felfedezi a legjellemzőbb vonásokat, rálát azokra – jegyezte meg a neves karikaturista. Amikor pedig megkérdezték tőle, hogy miért került érdeklődése és ábrázolása középpontjába éppen az orr? Erre adott válasza röviden, tömören ekként hangzott: mivel ez tekinthető az ember legfőbb, legszembetűnőbb érzékszervének.