Hogyan gondolkodtak a különféle kultúrák a női mellről
A nők és jellegzetes anatómiájuk évszázadokon át ihlette meg a művészeket, akik alkotásaikban kifejezésre jutatták az ebben rejlő eleganciát, csodálatot és vágyat egyaránt. Mi most kulturális megközelítésbe helyezve kívánjuk körbejárni ezt a kérdést keresve a mögöttes jelentéseket, szimbólumokat. Ez utóbbiak közül kétségtelenül az anyaság szimbóluma jut az első helyre, amelyről már a történelem előtti időkből származó szobrok és ábrázolások ugyancsak tanúskodnak. De nézzük meg, hogy még milyen érdekességeket tárhat fel ez a korokon átívelő téma.
Vénuszok
Sokak számára nem ismeretlen a széles csípőjű, nagy kebelű Willendorfi Vénusz-szobrocska, melyhez hasonló – csontból vagy kőből készült – figurára több helyen is akadtak. Mindenképpen figyelemre méltónak tekinthető az, hogy ezek a kis szobrok a Pireneusoktól egészen az Urálig terjedő lelőhelyeken feltűnő hasonlóságot mutattak egymással. Mivel a kutatók gyakran találtak különféle kiégetett állatfigurákat (pl. mammut, barlangi medve, ló, tigris stb.) is a női mellé helyezve, arra következtettek, hogy a Vénusz-figuráknak egyfajta „Állatok királynője” szerep jutott.
A vadászok, valamikor a felső paleolitikumban, vagyis az őskőkorszakban valamiért rendkívül fontosnak tartották ezeket a figurákat, melyet akkurátus faragásaik is bizonyítanak. Felmerülhet a kérdés, mely szerint: annyi szabadidejük volt ezeknek a vadászoknak, hogy kedvükre faraghattak? Eszközeik – így a lándzsahegyek, balták és vésők példaként – kétségtelenül kifinomultabban voltak, így precízebb munkák kerülhettek ki a kezeikből, mint kőpattintó elődeikéből. A Museo Carmen Thyssen Andorra munkatársai úgy vélekednek erről, hogy a „Vénuszok” minden bizonnyal a védelmező- és termékenység-istennők voltak.
Anyaság
Az anyasággal szoros összefüggésben álló mellnek tápláló funkciója van, amit széles körben elismernek. Ehhez hozhatjuk fel szemléltetésképpen az ókori Egyiptomban ábrázolt Hóruszt tápláló Íziszt.
A középkorban a korai ábrázolások helyét átveszi a keresztény ikonográfia (pl. a Szűz laktánok ikonja két angyallal, vagy a Tejszűz reprodukciók). A védelmező és tápláló anya témája a huszadik században is számos ábrázoláson megmutatkozik, mely korban az anyai kebel az egészséget is jelképezte. Sokhelyütt az is előfordult, hogy varázserőt tulajdonítottak a mellábrázolásoknak, melynek megérintése akár betegségeket is csodamód meggyógyíthatott, sőt, esetenként termékenységet is hozhatott.
Természettörténelmi érdekességek is bőségesen akadnak a női test ezen meghatározó eleméről. Több kultúrában fontosnak tartották a mell megfelelő ápolását, ehhez pedig speciális kezelési módokat is alkalmaztak. Volt egy olyan elképzelés is, mely szerint az előkelőbb családok leányainak a jobb melle fejlődik ki hamarabb, mert azon valamiféle kendőt hordoztak, míg a szegényebb osztályok leányainak a bal melle fejlődik ki hamarabb – mivel ezen az oldalukon hordozták a vizet vagy a kistestvéreiket. A harcos nőkről, az amazonokról szóló mondákban szó esik arról, hogy lányok jobb mellét már fiatalon eltávolították. Mindezt azért tartották fontosnak, hogy könnyebben harcolhassanak.
Néhány nép esetében az is előfordult (pl. Perzsiában), hogy a női tejet orvosságként árulták a piacon az elgyengült idősebb emberek számára. A cserkeszek leányaik csípő és mell közötti részére (10-12 éves korban) egy speciális bőrövet kötnek, melyet egészen a nászéjszakájukig magukon kell tartsanak – a vőlegény ugyanis ekkor egy tőrrel levágja róluk az „alakformáló” alkalmatosságot
A Srí Lankában őshonos szingalézek szemében a női mell akkor szép, ha kemény és kúp alakú. A dél-afrikai kafferek a leányaik mellét már hát éves koruktól egy különleges kenőccsel kenik és fahánccsal kötözgetik, hogy annak alakja cső alakúra formálódjon az évek folyamán. Kétségkívül elmondható, hogy mindaz, ami az egyik kultúrában elfogadott, sőt bizonyos esetekben elvárt, az a másikban nem feltétlenül érvényesül.
