Mit jelent a vitakultúra?
A vitakultúra kifejezésben megmutatkozó domináns szó, a „vita”, sokak számára megtévesztő lehet, hiszen azt sejtetheti, hogy hétköznapi, gyakran a vulgaritásba hajló vitatkozásról, torzsalkodásról, összeszólalkozásról van éppen szó. De akkor mi is rejlik valójában a vitakultúra hátterében?
Noha a „vita” kifejezésben a hivatalos meghatározások szerint is tagadhatatlanul jelen van a vívásra emlékeztető szócska, mely ez esetben a testi viadal, harc helyett szóbeli csatává szelídül. Amennyiben természetesen a felek megfelelő kommunikációs és etikai kellékekkel ugyancsak fel vannak vértezve, és a kard helyett a szavakat forgatják, pörgetik vitézhez illő magabiztossággal. Mégsem maradhat el a szóváltó-szócsatázók közötti erkölcsi tényező sem. A vita eszköze, tárgya (vitatárgy) pedig a vitára okot (olykor ürügyet) kínáló vélemény, nézet, kijelentés, meglátás vagy akár kérdés lehet.
Arasznyi vitaevolúciós betekintő következik
Régen, még az ókori rómaiak idejében, az a közös vélekedés járta, hogy szabad emberhez szabad művészetek, és értelemszerűen szabad emberhez méltó foglalkozások illenek leginkább. Ez utóbbi elgondolás köré építkezett az úgynevezett hét szabad mesterség (latin megnevezése a szépen csengő septem artes liberales volt), melyek között kiemelt helyen szerepelt a retorika (szónoklattan) is, avagy más szóval a helyes érvelés, vitatkozás, beszéd szabályainak elsajátítása.
Az ókoriak szemében ugyanis mérvadó volt a gondolatokkal, a helyesen megfogalmazott, összeszedett, jól előadott beszéddel, kifejezés-kultúrával, stílussal való foglalatosság – hála legyen nékik. Életfilozófiájukban kimagasló helyhez jutott a műveltséggel körbeölelt, pallérozott érvelés, valamint a vitatkozás tudománya. Mindezekre úgy tekintettek, mint a gyakori és elmélyült gondolkodás és önkifejezés méltó eszközeire.
Vajon ma is ez uralkodik világunkban? Különösen, ami az online berkeket és „vitázók” egész sorát illeti? Aligha!
Emlékszünk még a Beugró néven futott improvizációs-szituációs színházi játékra? Igen? A játéksorozatban akadt egy a témánk szempontjából is igen elgondolkodtató jelenet, amikor az egyik szereplőnek egyazon téma kapcsán kellett megformálnia az ellene és mellette érveket egyaránt. Mindkét nézet mellett vaskosan le kellett pakolnia az érvek meggyőző erejét, és a végén igencsak nehézkessé vált eldönteni, hogy melyik mellett tennénk le mi magunk is leginkább a voksunkat. Mondhatnánk, hogy ez csupán egy szituációs játékból kiragadott egyetlen – ámbár igen szórakoztató – jelenet, azonban a kontextusba kéredzkedik a „mi lenne, ha?” kérdése. Mi lenne, ha a mindennapjaink kommunikációs helyzeteiben is el kezdenénk gyakorolni a fent említett hozzáállást? Ha nem cövekelnénk le egyetlen sziklaszilárdnak, megingathatatlannak vélt kijelentés, nézet, felfogás stb. mellett? Ha tudnánk valamelyest objektív módon tekinteni saját véleményeinkre? Nem könnyű! De megéri…
Ez a hozzáállás nem állt távol a görög gondolkodótól: Pitanéi Arkeszilaosztól sem. A filozófus módszere abban nyilvánult meg, hogy egy-egy kérdés, vitatárgy körbejárása során mindkét oldalt (ellene és mellette) alaposan szemügyre vette. Kettős érvelési módszerével magára öltötte a „védő” és „ellenző” szerepét egyaránt, így igyekezett kizárni az elfogultságot.
Az, hogy tudunk gondolkodni és gondolatainkat képesek vagyunk szavakba önteni, már-már közel áll a mágiához. E csodálatos eszközzel a birtokunkban – mely bolygónk lényei közül egyedül csak nekünk, embereknek adatott meg – képesek vagyunk formálni a világot.
Kulturáltan vitázni társainkkal minden szempontból kifizetődőbb, mint olyan jellegű vitatechnikákat alkalmazni, melyek romboló hatásúak, határfeszegetővé fajulnak. Célszerű, ha a vitatárgyat el/leválasztjuk a személyről, és nem formáljuk kíméletlen, tapintatlan személyeskedéssé, hiszen az, hogy sok mindenben nem egyezik a vélemény, nem előírásszerű, hogy mindez ellenségeskedést kell szüljön a felek között.
