Létezik egy olyan különleges pszichoterápiás irányzat, amely a személyiségünkben kialakult hosszú távú, negatív gondolkodási és viselkedési mintákkal dolgozik: ez a sématerápia. Azért írjuk, hogy különleges, mert elsősorban azoknak ajánlják, akik már más típusú terápiákkal próbálkoztak, de nem értek el tartós javulást.
Mindenhol vannak olyanok, akik bosszantó szokásaikkal, tulajdonságaikkal könnyen frusztrálhatják a többieket. Ha nem figyelünk oda a viselkedésünkre, észrevétlenül is feszültséget generálhatunk, amit egy idő után mások már nem biztos, hogy elviselnek. A pszichológusok szerint az alábbiak a leggyakoribb szokások, amelyektől sokan falra másznak.
A kormányfogás valóban többet mond el rólunk, mint elsőre gondolnánk. Míg egyesek a szoros, koncentrált fogást választják, mintha a kormány lenne az egyetlen dolog, ami stabilitást adhat az életükben, mások a nyugodtabb, laza kézhelyzetet preferálják, amely a bizalom és a kontroll érzését sugározza.
Mindannyiunknak vannak rossz napjai, amikor úgy érezzük, semmi nem sikerül, és a világ összeesküdött ellenünk. Ilyenkor könnyű belecsúszni a siránkozás spiráljába, észrevétlenül ismételgetve azokat a mondatokat, amik valójában csak tovább rontják a helyzetünket.
Amikor valakit ásítani látsz, 10-ből minimum 8-szor, de az is lehet, hogy 10-szer, te is automatikusan ásítozni kezdesz? Miért történik így? Ez egy nagyon érdekes, és még mindig kutatott jelenség, amely sokkal többet mond rólunk, mint gondolnánk. Egyáltalán nem véletlen, hogy így reagálunk.
Az autóvezetés az egyik legmegosztóbb tevékenység: vannak, akik imádják, és már a kulcsot forgatva izgatottan gondolnak az előttük álló kilométerekre, míg mások legszívesebben soha nem ülnének volán mögé. Az egyik tábor számára a vezetés szabadságot, adrenalint és kalandot jelent, a másiknak stresszt, dugót és parkolási rémálmokat.
Vannak emberek, akiknek a párkapcsolatai rendre egy szerep köré épülnek: folyamatosan a harmadik fél, a titkos szerető pozíciójába kerülnek. Te is ismersz ilyet?
Az újrakezdés olyan, mint egy tiszta lap egy üres füzetben: izgalmas és ijesztő egyszerre. Vannak, akik óriási energiával vetik bele magukat a feladatba, hogy újraírják saját történetüket, míg mások félnek a hibák megismétlésétől. A múltunk emlékei még ott motoszkálnak bennünk, miközben már az ismeretlen jövő felé tekintünk.
Mindenkivel előfordul, hogy egy időre elveszíti a lendületet, és úgy érzi, az élete éppen nem a legjobb formáját hozza. Miért nem megy semmi úgy, ahogy kéne? Miért érzed magad egy szürke nap statisztájának? Néha a boldogtalanság csak csendesen lopakodik, máskor pedig úgy robban az életedbe, mint egy elrontott tűzijáték.
Sok párkapcsolatban élő ember számára ismerős helyzet, hogy a mindennapi rohanás, a stressz vagy a kezdeti heves érzelmekkel átitatott hétköznapok ellaposodása következtében, az érdemi kommunikáció meglehetősen lecsökken. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy míg az egyik fél észre sem veszi a problémát, addig a másik magányosnak érzi magát egy olyan viszonyban, amely valaha bizalmon és közös célokon alapult. A jó hír, hogy ha mindkét félben élnek még érzelmek és a szándék a változásra, a folyamat visszafordítható.
Mindannyian találkoztunk már azzal a helyzettel, amikor valaki – vagy akár mi magunk – inkább másokat hibáztatott, mentegetőzött vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyta a problémát ahelyett, hogy szembenézett volna vele. A hárítás a mindennapi életünk része, amelynek mély pszichológiai gyökerei vannak. Ezért izgalmas megvizsgálni, miért érezzük úgy, hogy ez a könnyebbik út.
Vannak emberek, akik mintha mágnesként vonzanák mások problémáit. Hozzájuk fordulnak, ha vigaszt keresnek, ha tanácsra van szükségük, vagy egyszerűen csak ki szeretnék önteni a lelküket valakinek. Az ilyen személyek, bár elsőre segítőkésznek és figyelmesnek tűnnek, valójában gyakran a „lelki szemetesláda” szerepében találják magukat, ha egyáltalán észreveszik, hogy miben vannak. Merthogy sok esetben fel sem tűnik nekik, és ebben ez a különösen fájdalmas… Mert miközben meghallgatják mások gondjait, saját érzéseik és szükségleteik teljesen háttérbe szorulnak.
Tél van, és úgy tűnik, a nap szabadságra ment, mert mire végzünk a munkával, már rég besötétedett. Ez az időszak tökéletes arra, hogy megkérdőjelezd az élet értelmét, vagy legalábbis elgondolkodj azon, hogy a napsütéssel együtt hova lett a jókedved.
Az életben sokszor a legkisebb dolgok árulják el a legtöbbet rólunk. Nem a nagy döntések vagy a látványos tettek, hanem az apró, hétköznapi szokások: ahogyan köszönsz, ahogyan lerakod a kávéscsészét, vagy éppen az, hogy milyen sorrendben eszed meg a szalámis szendvicsedet.
“Annyira ügyes vagy!”, “Olyan büszke vagyok rád!”, “Nagyon hálás vagyok érted!”. Egyszerű gesztusnak tűnhet, mégis óriási hatással van a dicséret az ember életére. Gyermekkorban és felnőttként egyaránt motivál, fokozza a magunkba vetett hitet, és még jobb teljesítményre ösztönöz. Egy elismerő szó, egy őszinte bók vagy egy támogató mondat képes olyan belső erőt adni, amely hosszú távon meghatározza, hogyan viszonyulunk önmagunkhoz és a kihívásokhoz.
A hétvégék azért vannak, hogy egy kicsit kiszakadjunk a hétköznapok hajtásából – legalábbis papíron. De mit csinálunk sokszor? Bevásárolunk, takarítunk, ledolgozzuk az elmaradásainkat, aztán vasárnap este rájövünk, hogy ugyanannyira fáradtak vagyunk, mint péntek délután. Pedig a hétvége lehetne a boldogság kis szigete is, ha hagynánk!
„Bezzeg én a te korodban” – ugye megvannak ezek a mondatok? Karácsony idején az emelkedett hangulat mellett elérkeznek „kötelező” találkozások is, amelyeket nem mindig várunk tárt karokkal. Ki ne ismerné azt a távoli nagynénit vagy kíváncsi unokatestvért, aki mindenkinél mindent jobban tud, és ezt bőszen hangoztatja is az asztal mellett? Vagy azt a rokont, aki élcelődő megjegyzéseivel pillanatok alatt elrontja a hangulatot? Hogyan kezeljük őket úgy, hogy közben megőrizzük a belső békénket és az év vége varázsát?
Az érzelmileg intelligens emberek a társasági élet titkos szuperhősei: nemcsak a saját érzéseiket értik és kezelik, de másokét is mesterien olvassák. Ők azok, akik tudják, mikor kell hallgatni, mikor kell szólni, és hogyan lehet a legbonyolultabb helyzeteket is finoman, mégis határozottan megoldani.
Mindannyiunknak más a szeretetnyelve, de annyi bizonyos, hogy egy-egy ölelés mindenkinek jól jön, ha éppen nehezebb időszakon megy keresztül. Ám nem minden esetben megoldható, hogy tényleg megöleljük a másikat! Szerencsére a szavak ilyenkor sem hagynak cserben!
Az anya mellett, az apának szintén rendkívül fontos szerepe van egy kisgyermek életében. Azon kívül, hogy biztos családi hátteret nyújt, meghatározó a személyiségfejlődésben is. A gyermeki lélek mélyen raktározza el az apával való kapcsolat dinamikáját, amely hosszú távon hatással lesz az énképére, társas viszonyaira és életvezetésére. Milyen pszichológiai folyamatok működnek a háttérben, és miért olyan fontos az apa szerepe?