Ha hallgattál volna…
Egy találós kérdéssel indítunk. Mi az? A kisujjunkat sem kell megmozdítanunk, mégis életre szóló sérüléseket okozhatunk velük. Eltaláltad! Bizony, ezek a szavak. Szavak, amelyekről régen – ma már (elvileg és remélhetőleg) egyre kevésbé – azt bizonygatták, hogy a szó a fejet be nem töri! Nem, csak a szívet – tehetnénk hozzá okvetetlenkedve, fejcsóválva. Sokan és sokáig hangoztatták, hogy a szó elszáll, elfújja a szél, oda se neki! Meglehet, ám előtte tajtékozva rombolhat is. Megjavíthatatlan károkat okozhat.
Szerencsére az is elhangzott, mintegy figyelmeztetésképpen, preventív magatartásra ösztönözve a hallgatót, hogy a már egyszer kimondott szavakat nem lehet zsebre vágni; hogy válogassuk meg a szavainkat. Megtettük?
Igen, tudjuk, emberek vagyunk. Tévedünk. Csalódunk és csalódást okozunk. Megbánunk és megbántunk. Határszabás azonban mindig van. Azazhogy lennie kell(ene)! Különben elszabadul a pokol, kinyílik Pandora ártó szavainak szelencéje, és fékezhetetlenül végigsöpör a világon. Nyomában fájdalom, szomorúság, düh, harag…
Lehet egy (ám bizonyára több is!) kapaszkodónk, egy támpillérünk a bennünk dúló vihar, a marcangoló lelkifurdalás közepette. Ez pedig nem más, mint a remény, hogy változni lehet. Ha… Ha van kellő akaraterő, elszántság, kitartás.
Ne essünk át a ló kényelmesebb, beletörődő, passzív módon ártó oldalára azt mondván, hogy: „Meggondolatlan vagyok.” „Előbb szólok, aztán gondolkodom.” „Hát, nagy a szám, ezt kaptam örökül.”
Viszont, amennyiben a fenti frázisokat rögtön követi a „mit tehetnék?” kérdés, akkor már a remény is felcsillan(ha)t. Feltéve, ha nem szónoki kérdésként biggyesztettük a sor végére, hanem a belső és őszinte megbánás, a fájdalomokozás felismerésének hatására tört ki belőlünk.
Érdemes megtenni a lépéseket, hogy később – neadjisten, túl későn – ne kelljen szűnni nem akaró módon elszenvednünk a ha hallgattam volna… nem kellene azon agyalnom, hogy most hogyan hozzam helyre mindazt, amit elrontottam a szavaimmal szemrehányásokat.
Napjainkban egy sor tanulmány lát napvilágot a pozitív és negatív töltetű szavak mélylélektani szintű hatásairól. Lássunk néhányat ezek közül.
Okozhatnak-e fájdalmat a szavak?
Maria Richter és kutatócsapata 2009-ben egy idegtudományi kísérletet végzett. Megfigyeléseik során arra voltak kíváncsiak, hogy az alanyok hogyan reagálnak a fájdalommal kapcsolatos negatív szavakra. ** Bebizonyosodott, hogy a negatív szavak az alanyokban stresszt és szorongást kiváltó hormonokat szabadítanak fel.**
További kutatások azt is feltárták, hogy már a sokat hangoztatott „nem!” – tiltást, hiányt, tagadást jelölő – szócska elhangzását követően is stressztermelő hormonok és neurotranszmitterek (magyarul: ingerületátvivő anyagok) garmadája szabadulhat fel az agyban. Ugyanez a hatás érvényesül az olyan félelmet keltő szavak hallatán is, mint a szegénység, betegség, halál.
Szavainknak ereje (konstruktív, gyógyító, romboló, teremtő stb.), hatalma van. Ez kétségtelen. Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy azáltal, hogy mind a magunk, mind pedig mások irányába a pozitív előjelű szavak használatát részesítjük előnyben, akkor győzedelmeskedünk. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy ezzel a hozzáállással felülkerekedetünk a bennünk fáradhatatlanul dominanciára törekvő, személyre szabott „démonok” (pl.: önzés, sértődékenység, düh, harag, agresszió stb.) fölött.
