Válságban az életünk közepén? Van kiút
Az életközépi krízis (midlife crisis) fogalmáról elsőként Jaques Elliot, kanadai pszichoanalitikus írt, amit leginkább felnőtt férfiak tapasztaltak. A szakember praxisában felfigyelt arra, hogy ez a jelenség nagyjából a negyvenes évekbe lépve, szinte elkerülhetetlenül és szükségszerűen jelenik meg. Ebben a konfliktusban az egyén szembe találkozik a saját végességének valóságával, ami megrémíti, és egyfajta sokként, mi több, halálfélelemként éli meg. Gyakran az „életbe menekülés” útját választja, melyben új szerelmeket keres, lelki öngyógyító kísérletet tesz, és egy illuzórikus második ifjúkor mentsvárába akar menekülni. Hogyan ismerhetőek fel e krízis jelei, és milyen kiutak állhatnak a rendelkezésünkre?
Az életközépi válság tulajdonképpen egy identitásválság, mely az élet „félidejében” lép színre és radikálisan átértékeli a korábbi nézeteket, mely óhatatlanul hatást gyakorol az életvitelre, a kapcsolatokra, az énképre, az önbizalomra, a hangulatra, a viselkedésre, az érzelmekre, és a karrierre egyaránt. A legfontosabb mozzanatnak az egyéni halandósággal való farkasszemnézés bizonyul. Sokak esetében mindez depresszióhoz, lelkiismeret-furdaláshoz és szorongáshoz vezet.
Ebben az életszakaszban az egyén korábbi megnyilvánulásaitól eltérő viselkedésformák alakulhatnak ki, melyről a környezetük úgy vélekedhet, hogy egyszerűen „furcsán”, önmagukhoz képest szokatlanul viselkednek. Lépéseket tesznek az újrafiatalodás felé, miközben folyamatosan feszíti őket belülről a tényekkel való megbékélés szükségességének gondolata (legfőképpen az a gondolat, hogy „leéltem már életem felét”). Ezt az érzelmi káoszt egyes kutatók egyfajta társadalmi konstrukcióként értelmezik, mely azon a közhiedelmen alapul, hogy valamikor a negyvenes életévekben válságba „kell” kerülni és „összeomlást” tapasztalni. Ám sokan úgy vélik, hogy nem mindenkit érint „előírásszerűen” ez a válság.
Mik lehetnek a jelek?
A kutatók nehéz helyzetben vannak az életközépi krízis feltérképezése ügyében, ugyanis ez a válságtípus nehezen tanulmányozható, kevésbé kézzel fogható, és egyelőre nem létezik hivatalos diagnózis sem. Így a kutatások jobbára az egyének kérdésekre adott válaszaira épülnek. Érdemes hozzáfűzni azt is, hogy ez az életválság nem feltétlenül különbözik a korábban megtapasztalt egyéb válságoktól.
Az Amerikai Pszichológiai Társaság a(z érzelmi-egyéni) válságot úgy jellemzi, mint ami nyilvánvaló, hiszen a viselkedés egyértelműen és hirtelen változik meg. Ezen belül előfordulhat, hogy az egyén nem figyel a személyes higiéniájára, drámaian átformálódik az alvási szokása, a testsúlyban is változás áll be (fogyás vagy súlygyarapodás formájában). Előfordulhatnak sűrű hangulatváltozások is, mely szakaszokban fokozott düh, agresszió, szomorúság és szorongás kér főszerepet magának. „Kivonulhatnak” korábban gondosan ápolt kapcsolataikból, gyökeresen megváltoztathatják rutinjaikat. A kapcsolatok mellett a szerepek is megváltoznak - például: a gyermekek ekkor válnak „fészekhagyóvá”, melynek következtében a szülői szerep is átminősül. Sokak esetében a „megbánás”, a visszatekintés, az elmélkedés időszakát hozhatja el. Ez alól kivételt képezhetnek az erőteljesen célorientált emberek, akik mellőzik a nosztalgiát, és inkább cselekednek, semmint töprengenek a múlt vélt vagy valós hibáin, inkább nagyobb célokat tűznek ki életük második „felvonására.”
Lehetséges megbirkózási stratégiák
Fontos, hogy az érzések ne legyenek kizárva, figyelmen kívül hagyva. Érdemes megbeszélni valakivel, legyen az a partner, egy közeli barát vagy egy terapeuta. Főként olyan esetekben, amikor valaki elveszíti az érdeklődését korábbi örömszerző tevékenységei iránt, pesszimistává válik, depresszió és/vagy akár önpusztító gondolatok is gyötrik. A „régi szép időkre” emlékezés során érdemes visszagondolni arra, hogy akkor is akadtak jószerével kihívások és nehézségek. A gondolatok és érzések megértése érdekében egy alternatív megoldást jelenthet a naplóvezetés.
