Torz empátiakészség a szelfimánia korában?
A digitális térbe rendezkedő alteregók, a minimum kettős életet (egy realisztikus és egy digitális) élő emberek világában úgy fest, összekuszálódtak az érzelmek. Időnként végigkövetjük a könyvbeli szereplők karaktereinek esetlenkedéseit, együtt nevetünk és sírunk megpróbáltatásaik közepette, megfosztjuk magunkat néhány körömvégtől, míg végigkövetjük sikereiket a „végül minden történet a jó győzelmével koszorúztatik” önnyugtatásával.
Online mikro birodalmunkban szmájlikkal, szívecskékkel, adott esetben szomorú vagy nevetős emojikkal „értékeljük” webtársaink különféle értesítéseit, híradásait, élménybeszámolóit. Azonban előfordul, hogy a közösségi médiában barátként megmutatkozó és viselkedő emberek egy hús-vér, egy szemtől szemben történő találkozás esetében merőben másmilyen módon reagálnak. Feltéve, ha felismerik az interneten barátként megjelöltet… (tisztelet a kivételnek!)
Az okostelefonokon „végigsimogatott” hírolvasás, a szkippelés – pár másodpercnyi türelemjátékkal és meggondolásra, maradásra serkentő visszaszámlálással megtűzdelt – lehetősége elvileg a szabad döntésen nyugszik. Elméletben ugyanis magában hordozza az „elolvasom, avagy inkább tovább görgetek, míg egy ízlésemhez, elvárásomhoz, aktuális lelkiállapotomhoz igazodó tartalomra bukkanok” opcióját. A számos egymástól jelentősen eltérő stílusú, témájú, üzenetű – gyakran bravúros marketingtrükökkel bélelt – információhullámban való szörfözés, az empátiakérdést illetően nem biztos, hogy pozitív foganattal fog kecsegtetni bennünket.
Az empátia posztmodernkori mibenléte vajon mennyire egyezik meg az akár évszázadokkal korábban tapasztaltakkal. Másként fogalmazva: vajon ön-azonosnak bizonyul-e napjaink humán empátia-készlete, vagy átesett egynéhány torzuláson módosuláson?
A bestseller-író és oktatáspszichológus Dr. Michele Borba a Szelfimánia c. könyvében arról értesülhetünk, hogy korunk egocentrizmusa és empátiahiánya egyre általánosabb jelenséggé válik;
hogy számos kutatás fest képet arról, hogy a 21. századi fiatalok együttérző-képessége 50 százalékkal alacsonyabb, mint 3 évtizeddel ezelőtt tinédzser társaiké volt;
az önimádó társadalomba rendezkedés néhány következménye között számon tarthatjuk az „én vagyok a világ közepe és minden körülöttem forog” szerű világnézetek általánossá válását, mely negatív hatású mind az iskolai előrehaladás, mind a társas kapcsolatok terén;
Kissé fellélegezhetünk, ha tudomásunkra jut, hogy szerencsére van kiút a szelfirengetegből, hiszen az empátia nem egy velünk született emberi képesség, hanem egy tanulható, fejleszthető készség, amit odafigyeléssel, kitartással formálni lehet.
Az erőszakmentes kommunikáció alapítójaként ismert klinikai pszichológus, Dr. Marshall B. Rosenberg felismerte, hogy az emberek egymás közötti kommunikációjában szerephez jutó szóhasználatnak, stílusnak, nyelvezetnek erőteljes hatása van az empátiára;
a Ghandi-féle erőszakmentesség alapján felépített kommunikáció lehetővé teszi az együttérző kapcsolatteremtést;
az empatikus kommunikáció során nagyobb valószínűséggel jön létre békés párbeszéd – mi több: a konfliktushelyzetek is megszelídíthetővé válhatnak;
ez a megközelítés az önismeret folyamatában és a közösségi életben ugyancsak segít megelőzni az ellenségeskedést, a dühöt, az agresszióba torkolló helyzeteket stb.
Meglehet, hogy az empátiakészség fejlesztése felkéredzkedik korunk legsürgetőbb feladatainak listájára. A mások megértésén alapuló viszonyulás révén:
jobban megértjük az egymástól eltérő nézőpontokat,
javítani tudjuk a kapcsolatainkat,
optimálisabban kezelhetjük a konfliktusokat,
jobb belátást nyerhetünk az emberi viselkedésformákba,
ugyanakkor az empátia segítségséget nyújt akkor is, ha inspirálni, motiválni kell szeretteinket, ismerőseinket, munkatársainkat stb.
Az érzelmi intelligencia életünk minden területén mozgatórugó funkciót tölt be.
