Mi és ki normális?
Bevett viselkedésmód, értelemszerű megnyilvánulás, a konvenciók, vagyis a közös megegyezések betartásán alapuló cselekvéssorok, adott csoporton belüli írott és íratlan szabályok elfogadása szerinti életvitel és magatartás. Ez az, amit nagyvonalakban és általában normálisnak szoktunk tekinteni.
Amennyiben azonban valakinek a közösség normáitól és szokásmintáitól eltérő gondolatai, tettei kerülnek felszínre, könnyen lehet, hogy kiesik a normák, a normalitás közösségszervező és azt fenntartó egységéből. E közös megállapodás szerint beszélhetünk normális emberről, kapcsolatról, gondolkodásról, viselkedésről, munkáról, életről, étrendről, szokásról, reakcióról, testalkatról – és a sort még hosszasan folytathatnánk.
Paul H. Mason kutató is egyetért azzal a meglátással, hogy mindaz, amit manapság előszeretettel titulálunk „normálisnak”, „tipikusnak”, „megszokottnak” valójában nem más, mint hosszú évszázadok során kiérlelt, kulturálisan szabályozott és vezérelt tettek és mentalitások egész sora. Magyarán: az, hogy mi számít normálisnak, azt maga a közösségi gyakorlat dönti, illetve döntötte el, alapozta meg. Ilyen értelemben mindannyian a saját sziklaszilárdnak (v)élt kulturális hagyományaink által kitaposott ösvényen haladunk, amelyről, ha olykor le-letérünk, akár a „nem normális” címkével is elláthatnak bennünket, melynek „pecsétje”, akár az egész életünkre negatív hatást gyakorolhat.
A normalitás pszichológia érdeklődési körébe az egyén azon viselkedésbeli, érzelmi és gondolkodásmódbeli vizsgálata tartozik, melyek összhangban vannak a társadalom „forgatókönyvével”. E pszichológiai ágazat ikertestvére, az abnormalitás pszichológia, pedig éppen az ellenkező oldalra szegezi a tekintetét, mégpedig a furcsa, a szokatlan viselkedésekre, érzelmekre. Mindkét megnyilvánulás mód erőteljes befolyással van az egyének kilátásaira, társadalomban való eligazodására és boldogulására.
A normális keretbe tartozás így – bármennyire is különösen és kissé megmosolyogtatóan hangzik is – a legkevésbé bizonyulhat normálisnak, hiszen minden kultúrában más-más fogalmak és előírások kapcsolódnak hozzá. Mi több, mindezt tovább bonyolíthatja a közösségen, kultúrán belüli életkorhoz, nemhez, társadalmi osztályhoz és foglalkozáshoz tartozás is.
Hogy egy kiragadott példával éljünk szemléltetés gyanánt: míg a nyugati kultúrkörben a különféle ártó vagy akár ártalmatlan szellemi lények, démonok által való megszállást abszurdnak, nevetségesnek, esetleg pszichotikus rendellenességnek tartják, és tapintatosan irányt mutatnak a legközelebbi pszichiátriai intézet felé. Ezzel ellentétben az afrikai közösségek meglátása szerint a megszállottság teljesen „hétköznapi”, elfogadott, és a legkevésbé sem lenézett jelenség, amiben mindenki hisz – ez esetben a nem-hit számít abnormálisnak.
Ha mindezt figyelembe vesszük, nagyobb eséllyel válhatunk elfogadóbbá, empatikusabbá és nyitottabbá az egyes nézetek és viselkedések szemlélése során, és kevésbé hajlunk az ítélkező póz felvétele felé. Hajlamosabbá válunk meglátni és megérteni a társadalmilag felépített viselkedés- és szokásrendszerekben rejlő sokszínűséget.
Roy Richard Grinker antropológus könyvének elgondolkodtatóan szellemes címe sommás összefoglalása lehet a fentebb leírtaknak, hogy tudniillik: Senki sem normális (Nobody’s Normal.)
