Mérgező szépítőszerek a múltból
A mai kor ápolt hölgyei közül sokan már kevésbé értenek egyet azzal a korábban vallott nézettel, mely szerint: a szépségért meg kell szenvedni. Éppen ellenkezőleg, hiszen ma már a tudatos szépségápolás alappillére, hogy tájékozódjunk egy-egy kozmetikai termék összetételéről, mielőtt használatba vesszük azokat. Egyre nagyobb érdeklődésnek örvendenek a bioaktív és natúr kozmetikumok. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy manapság a természetes, növényi alapú szépségápoló termékek a reneszánszukat élik.
Ám a nosztalgikus történelem idézések során olykor hajlamosak vagyunk megszépíteni a múltbéli szokásokat. A régmúlt szépségápolási módszereiről is gyakran úgy gondolkodunk, mint egy gyengéd, minden tekintetben a természetességet követő gondos műveletről. Sajnos azonban ez előbbi vélekedésünk nem minden esetben felelt meg a valóságnak.
Például az 1800-as évek végi, viktoriánus kori szépségápolási normák nem mellőzték az egészségre káros termékeket sem. Az akkor legkedveltebb kozmetikumok között egy mérgező példány is helyhez jutott, mégpedig az arzén. Erről a félfém csoportba tartozó, íztelen és szagtalan anyagról azt állították, hogy eltünteti a szeplőket, a mitesszereket és számos bőrhibát képes korrigálni.
A múltbéli bőrápolási trendek számtalan esetben okoztak mérgezéseket, sőt, néha a használatuk végzetes kimenetelű volt. Ez az egészségkárosító szokás a közép-ausztriai hegymászóktól ered, akik hetente néhányszor arzén készítményt fogyasztottak, amelyről azt gondolták, hogy stimulánsként, tonikként működik – ők voltak az arzénevők.
A leginkább ostya formában fogyasztott „biztonságosként” és „ártalmatlanként” meghirdetett terméket a nők naponta rágcsálták, gyakran pedig meg is mosakodtak arzénnal mérgezett vízben. Ettől az eljárástól ideális, minden hibától mentes arcbőrt reméltek. A vágyott eredmények helyett lassan ölő méreg hatásaival kellett szembesülniük. A természetes megjelenésű, visszafogott sminkek használata korábban nem dívott. Leginkább a természetellenes, sápadt arcszín számított trendnek. A nők pedig mindent megtettek annak érdekében, hogy arcbőrük minél halványabbnak fessen, ezért kozmetikai rituáléik során több termékbe is arzént kevertek (pl. arcpúdereikbe, krémeikbe, kenőcseikbe). A falfehér arcbőr nem rémisztő, hanem vonzó volt akkoriban.
Továbbá néhány középkori kutatásból az is kiderül (pl. csontok kémiai vizsgálata), hogy az arzén mellett a nők kenőcsei, arcfestékei nagy mennyiségben tartalmaztak higanyt és ólmot is. Az is előfordult, hogy az olyan betegségeket, mint a tífuszt, vagy a tüszős mandulagyulladást is arzénnal kezelték.
