Lehet értelmesen szenvedni?
Egyre többet hallunk a pozitív életszemléletről, a tudatos hozzáállásról, arról, hogy lehetünk saját sorsunk kovácsai. Sokan törekednek arra, hogy minden helyzetből a lehető legjobbat hozzák ki. Ez valóságos mágia, ha úgy vesszük, hiszen naponta több ízben is fel kell készülnünk arra, hogy a hozzánk dobált citromokból valamiféleképpen limonádét tudjuk készíteni.
Ha néha bele is fáradunk abba, hogy mindenben meglássuk a potenciális jót, olykor akarva-akaratlanul előbukkan az a mélyről jövő sóhajtás, hogy az élet többnyire kis, közepes és nagy szenvedések egész sorozataiból tevődik össze.
Természetesen senki sem akar szenvedni, valamiért mégis elkerülhetetlenül bele-belepottyanunk ebbe a kelepcébe. Nincs ember, aki mentesül ez alól. Megesik, hogy néha minderre úgy tekintünk, mint a vésésekre, ütésekre, csiszolásokra, edzésekre, melyekből egy alapanyagból egykor mesés alkotás születik. Felismerni azt, hogy ebben a példában mi magunk vagyunk az „alapanyagok”, melyekre a megpróbáltatások, kihívások, nehézségek, fáradozások, csalódások, kudarcok ezernyi formáló mozdulatot mérnek nem könnyű.
Meglehet, hogy egyénként olykor sikerül boldognak, kiegyensúlyozottnak éreznünk magunkat, életünket pedig rendezettnek és sikeresnek. Viszont az újbóli elcsüggedéshez elegendő az, ha szétnézünk, és látjuk társaink szenvedéseit, így a mi örömünk is szertefoszlik. Főként abban az esetben, ha hisszük, társas lényekként létezünk ebben a világban. Szükségünk van egymásra.
Ám érdemes olykor más megvilágításba helyezni az általunk már ismertnek vélt dolgokat. A kutatók úgy vélik, hogy például a fájdalomnak evolúciós szempontból van értelme. Ezt tanítási folyamatnak is tekinthetjük, hiszen megtanuljuk, hogy vannak olyan tapasztalatok, esetek, ingerek, melyek árthatnak nekünk, ezért igyekszünk elkerülni azokat. Paul Bloom pszichológus szerint az értelmes élethez szükséges annak a felismerése, hogy olykor önként bele kell mennünk néhány ésszerűen felvállalt szenvedésbe. Ezek akár tudatosan vállalt próbatételek is lehetnek. (És lehetetlen, hogy ilyenkor ne jussanak eszünkbe a mesék és mítoszok megpróbált hősei, akik kalandjaik, utazásaik végére többé váltak, mint a történet elején.)
Az osztrák pszichiáter és holokauszt-túlélő Viktor E. Frankl éppen az élet értelmének keresése érdekében alapította meg pszichológiai elméletét. A szenvedés értelme című munkájában például arról ír, hogy amikor egy páciens szembesül a (gyógyíthatatlannak kikiáltott) betegségével – amit nyilvánvalóan nem kívánt magának – eljön a pillanat, amikor felteszi önmagának és orvosának a kérdést: Vajon emiatt a leküzdhetetlen szenvedés miatt az élete nem vált-e teljesen értelmetlenné? Frankl figyelemre méltó válasza erre az, hogy ekkor az orvos azelőtt a nehéz feladat előtt áll, melyben a beteget nem csak munka- és életképessé, hanem szenvedőképessé tegye. A szenvedőképesség Frankl értelmezésében tulajdonképpen azt jelenti, hogy a pozitív kívánalmak és tapasztalatok mellett (jó élmények átélése, siker, párkapcsolat, szeretet stb.) a szenvedés is értelmessé teheti az ember életét. Mindezt pedig a betegséghez való viszonyulás fogja meghatározni. Mégpedig az, hogy méltóképpen fogadja, emelt fővel, helyesen viselkedik. Ez a tűrés.
Mit tehet az ember akkor, ha tehetetlennek érzi magát, ha kicsúszik a kezéből a saját sorsának irányítása, ha olyasmit kap, amit soha nem kért volna? Frankl álláspontja szerint, ha az egyén ilyenkor vállalja, hogy nem irányíthatja az életét, akkor keresi a lehetséges értelmet, amit az ebben az állapotában felserkentett tűrés magával hozhat. Ez a megfelelő magatartás, a nemes hozzáállás a szenvedéshez. Ha pedig ezt tudatosítja magában, akkor nem csak elszenvedi mindezt, hanem tudatosan, méltósággal, vállaltan szenved. Ez a legmagasabb rendű szenvedés: a szenvedését „teljesítő” emberé, mégpedig egy erőteljes erkölcsi irányt követve.
