Lehet a fájdalom egy tanult viselkedésforma is?
A kutatókat már régóta foglalkoztatja az a kérdés, hogy a fájdalom kizárólag a biomedicina köréhez tartozik, vagy társadalmi impulzusok is érik azt? Hogy a fájdalom viselkedés és a fájdalom élmény kizárólag személyes tapasztalatként tartható számon, avagy szociális háttérrel, és ehhez tartozó jelrendszerrel egyaránt rendelkezik?
A fájdalom társadalmi kérdéseit boncolgató tanulmány szerint (Peacock és Patel) egyes kultúrában különféle hiedelmek és elvárások párosulnak a fájdalomhoz, amelyek befolyásolhatják a kezelések kimenetelét is. A multikulturalizmus korában a kutatók fontosnak tartják megérteni a különféle kultúrák fájdalom nézeteit, melyek gyakran eltérnek egymástól. E tekintetben pedig nem vehetők félvállról a kulturális tényezők, mivel ezek erőteljes mozgatórugói a fájdalommal és egyáltalán a betegséggel összefüggő viselkedéseknek, észleléseknek és érzelmeknek egyaránt.
Ezek az egykor „normálisnak”, máskor és máshol „rendellenesnek” titulált jelenségek az olyan magatartásokra is rányomják a bélyegüket, mint például az egészségmegőrzésre tett (személyes) törekvések. Különleges helyhez jutnak az úgynevezett akkulturációs kutatások is. Ebben azt igyekeznek feltárni, hogy egy születési országából eltávozott és más országban, más kulturális körülmények közé került egyén milyen mértékben veszi át a befogadó ország életmódját, hitrendszerét, értékeit. Érdekes rámutatás, hogy az alapvető neurológiai különbségek sokkal kevésbé befolyásolják a fájdalom megélését, mint a kulturális tényezők.
A Nursing made Incredibly Easy szaklap szerint egy másik kultúrából származó páciens teljesen másként élheti meg a fájdalmat, mint az azonos kultúrában élők. Ezért egyértelműen megállapítható, hogy léteznek kulturálisa kódolt, fájdalomélménybeli különbségek, amelyek esetenként problémássá tehetik a kezelés folyamatát. A lap beszámolója szerint a múltbéli spanyol és mediterrán régiókból áttelepült betegek intenzívebben élték meg a fájdalmat. Míg példaként az ázsiai és skandináv kultúrákból érkezettek visszafogottabban reagáltak a fájdalomra. Természetesen a kulturális fájdalom viselkedést a személyes válaszok még összetettebbé formálhatják.
Nincs ember, aki ne tapasztalt volna kisebb vagy nagyobb mértékű fájdalmat élete folyamán. Mégsem egyszerű általában beszélni a fájdalom kérdéséről, már csak ezért sem, mert nem csupán fizikai-biológiai összetevői vannak, hanem érzelmi is. E tekintetben rendkívül figyelemre méltó az osztrák filozófus, Ivan Illich: A fájdalom elidegenítése című írása. Meglátása szerint a modern civilizáció radikálisan megváltoztatta a fájdalom élményt a hagyományos kultúrákhoz képest. Ezzel a beavatkozásával ugyanakkor megfosztotta az egyént a belső szenvedés élménytől (amit akár beavatásnak is tekinthetünk), és a fájdalmat a technikai kérdések közé sorolta. Ma, amikor a reklámok és hirdetések tele vannak zsúfolva a fájdalomcsillapítók tömkelegével, elképzelni is nehéz, hogy milyen lehetett a szenvedés a fájdalomcsillapítók előtti időkben.
Illich meglátása szerint a szenvedés elősegítette a környezethez való sikeres alkalmazkodást. Mára a vészcsengővé formálódott fájdalommal csak egyetlen célunk van: minél előbb kikapcsolni. Hozzáteszi, hogy az iparosítás előtti korok emberei szemében a fájdalomnak volt tartalma és rendeltetése. A modern kultúra képes csökkenteni a fájdalmat, azonban ezzel párhuzamosan a függőséget is növeli. A régebbi kultúrákban a közösségek egyfajta tudatos, felelős magatartást vártak el a fájdalomhatás ideje alatt (hogy kezdjen valamit az őt ért fájdalommal, tegye értékké magában, élje meg azt, és hagyja magát formálni). Az egyént tette felelőssé a saját fájdalmáért és életéért. És noha ekkor is vigaszt és enyhülést nyújthattak a mágikus rítusok, a természetes szerek, a fájdalom, a szenvedés, a betegség megélése mégis önálló cselekedetként volt értékelve.
