Jelek, amelyekből tudhatjuk: jó úton járunk
Napi teendőink, kötelezettségeink végzése közben olykor eltöprengünk azon, vajon a megfelelő úton haladunk-e? Helyesen választottuk-e meg a szakmánkat, vagy csupán a társadalmi elvárásokra igyekeztünk ilyen módon válaszolni? Vajon a mi választásaink, döntéseink vezéreltek-e arra az ösvényre, amin éppen tartózkodunk? Van-e értelme, súlya mindannak, amit teszünk? A kapcsolataink eléggé értékesek-e ahhoz, hogy ne pusztán az örömidők felhőtlenségében legyenek jelen, hanem a viharos életszakaszokban is?
Természetesen mindenki azt kívánja, hogy szavaival, tetteivel, gondolataival nyomjon valamit abban a bizonyos latban. Senki nem kérné magának azt, hogy élete úgy illanjon el, akár a hajnali harmat. Mindehhez azonban nem szükséges legyőzhetetlen, megingathatatlan mítoszi hősökké válnunk, hiszen a mindennapokban való helytállás is lehet figyelemre méltó, példaértékű. Akik gyakorta küzdenek a kimerültséggel, a fáradtsággal, a fásultsággal, a szorongással és a kihívások látható és láthatatlan seregével. Ennek ellenére nem gondolnak megtorpanásra, visszalépésre, hanem ezeket az időszakaszokat gondolkodásra, áttekintésre, értékelésre szánják. Az is előfordul, hogy bármilyen kitartóan is munkálkodjanak szeretteikért, közösségükért, vállalt céljaikért, olykor rajtuk is erőt vehet a bizonytalanság, és gyötörheti őket egy visszatérő kérdés: vajon jól csinálom? Helyesen járok el?
Van azonban néhány jel, melyek láttán némi bizonyosságot lehet nyerni arról, hogy mégiscsak a helyes úton haladunk.
Ilyenkor megerősítések, váratlan támogatók érkeznek – gyakran olyan helyekről, ahonnan korábban nem számítottunk segítségre. Amikor a legelesettebbnek és legkiszolgáltatobbnak érezzük magunkat, akkor felbukkan valaki és (anyagi, lelki vagy egyéb) támogatásával felemel bennünket.
Néha az az érzésünk támad, mintha a dolgok a helyükre kerültek volna. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezután hátradőlhetünk, és minden könnyebb lesz, hanem egyszerűen megerősítést kapunk arról, hogy mi minden tőlünk telhetőt megtettünk.
Előfordul, hogy éppen akkor kapunk segítséget, amikor arra a leginkább szükségünk van. Vajon mindez pusztán csak véletlen lenne?
Úton lenni nem mindig könnyű. Akadályok, váratlan és kiszámíthatatlan események gátolhatnak meg bennünket a haladásban. Ez esetben már maga a kitartásunk, az elszántságunk, a kreativitásunk, mellyel felvértezve képesek vagyunk megoldani a problémákat, erőt adó lehet.
Amikor arról próbálnak meggyőzni bennünket, hogy mindaz, amit képviselünk, csinálunk az nem igazán „kifizetődő”, ám ennek ellenére a tovább haladást választjuk, keveset adva a vélekedéseknek, ugyancsak jelzésértékkel bírhat. Ezt nem mindig tudjuk megmagyarázni, így jobb híján abba a válaszba kapaszkodunk, melybe sokan előttünk: valami belülről hajt minket, és nem tudunk nem arra gondolni, minthogy megtegyük mindazt.
Bármilyen fárasztó napot is hagytunk magunk mögött, mégis izgatottan várjuk a holnapot, hogy folytathassuk, amit elkezdtünk. Motiváltnak, energikusnak érezzük magunkat.
Örömmel, szenvedéllyel beszélünk mindarról, amit teszünk, folyamatosan tele vagyunk új ötletekkel, tervekkel, fáradhatatlanul dolgozunk a korábban elkövetett hibák kijavításán.
Nem ritka, hogy elveszítjük az időérzékünket, annyira belefeledkezünk teendőinkbe, és olyannyira összhangban vagyunk, együtt rezdülünk a végzett munkával (legyen szó akár szakmáról, akár a családért végzett mindennapi feladatokról, különféle jótékony tevékenységekről, önkénteskedésről).
Bár nem kerülhetjük el a kisebb-nagyobb buktatókat, elakadásokat, az időnkénti ellankadásokat, ez mégsem vonja magával azt a meggyőződésünket, hogy itt az ideje abbahagyni. Ekkor teret adunk egy kisebb szünetnek, egy erőgyűjtő feltöltődésnek, ám már izgatottan várjuk a folytatást.
