Hogyan került a fehérnemű a ruhásszekrénybe?
A fehérneműt már a kezdetektől nagy becsben tartották. Nálunk külön fehérneműs szekrénykét készítettek a tárolására, az úgynevezett sifonért. Az elkészítéséhez szükséges anyagok között szerepelt a kanavász is, mely pamut- vagy lenszövet volt. Az asszonyok ragaszkodtak ahhoz, hogy ezen ruhadarabjaikat maguk készítsék, vagy legalábbis maguk szövessék.
Ezt az igényt egy 1894-ben napvilágot látott fehérneműs újság, a Patyolat nevű lap igyekezett kielégíteni, melyben az olvasókkal szabásmintákat osztottak meg, és különféle elkészítési tanácsokkal látták el őket. Az 1900-as évek elején fehérnemű tisztító ipar is létesült, mely a sokak által vagyontárgynak tartott alsóneműk professzionális tisztítására, épségben tartására rendezkedett be.
Már ekkor rámutattak arra, hogy a megfelelően gondozott darabok akár fél évszázadig is eltarthatnak, akár a régi asszonyok nagy becsben tartott kelengyéi. Bár megjegyezték, hogy ezek a kelengyék magas minőségű rumburgi vászonból készültek az ekkor már gyengébbnek tartott pamuthoz képest. 1933-ban viszont elcsüggedve számoltak be ezen ipar helyzetéről, mely a gazdasági körülmények miatt az elmúlt évekhez képest kevésbé volt igénybe véve a kuncsaftok által. Így a fehérneműiparban foglalkoztatott emberek munkája is megcsappant – pl. korábban négy piprevasalónő plisszírozó és fodorvasaló munkáját ekkor már egy „sima vasalónő” végezte el.
Maga a fehérnemű kifejezés szótörténetileg arra enged következtetni, hogy hosszú ideig fehér, azaz festetlen vászonból készítették – noha akadtak kivételek is, mint a kék vászongatya esetében. Az 1780-as években történtek feljegyzések arra vonatkozóan, hogy ezeket a legintimebb ruhaféléket más ember, higiéniai és egészségügyi szempontokból, ne viselje (pl. „a rühes embernek ingét, ruháját, se egyéb fejérneműjét is egésséges ember ne visellye”).
Bármilyen meglepő kijelentésnek is tűnik, a fehérneműről több szakember úgy vélekedik, hogy fontos része a civilizációnak, hiszen képet fest a mindenkori társadalmi igényekről, normákról, szükségletekről. Már a híres-hírhedt bűnbeesés-történetben is olvashattuk, hogy az őspár fügefalevéllel igyekezett eltakarni a testét. Az őskori ágyékkötőtől napjaink luxus fehérneműdarabjaiig végigkövethetők a különféle kultúrákban előírt erkölcsi és esztétikai elvárások és szokások.
Az ősi alsóruházatát (pl. egyiptomiaké) első körben mindössze egy egyszerű ágyékkötő képezte, melyhez egy praktikus kialakítású, a combokra és a derékra illesztett, anyagcsíkot használtak. Ám léteztek ennek olyan változatai is – pl. a cache-sexe nevű, általában háromszög alakú anyag, melyet pántokkal, madzagokkal rögzítettek –, melyek csak éppen azt a részt takarták el az emberi testből, amit az illem feltétlenül megkövetelt. Ez utóbbi modern megfelelője a G-string.
Az i.e. 4400 körüli egyiptomi badari kultúrában a mindennapi használatra szolgáló lenvászon mellett bőrből is készítettek alsóneműt, mely a nők menstruációja alatt kínált magasabb védelmet és kényelmet. Ezt a szokást az ókori Rómában is folytatták, ahol már gyapjúból és selyemből is készültek fehérneműk. Ezeknek a használata társadalmi hovatartozást jelölt – a magasabb osztályokhoz tartozók egész testüket befedték (pl. tógával), ám a mindennapok során gyakran mellőzték az alsóneműk viseletét. A római nők már viseltek mellkendőket (strophia).
A középkorban élő alsóbb osztályokhoz tartozó férfiak körében nagy népszerűségnek örvendett a bő szabású alsónadrág (a braies), melyet korábban a kelta és germán törzsek elsősorban felsőruházatként viseltek. Popularitását a kis dolog könnyebb és egyszerűbb elvégzéséhez illesztett lehajtható anyagrésznek köszönhette, hiszen ez nem követelte meg a teljes ruházat levételét tőlük. Ezek a hajtókák vagy szárnyak a reneszánsz korban gazdagon díszítetté váltak, mellyel a férfierőt és hatalmat hangsúlyozták, illetve szimbolizálták.
