Érdemes (ki)várni… A késleltetett jutalom mint önmotivációs módszer
Kivárni? Rostokolni? Roppant mód felgyorsult világunkban, amelyben már amiatt is képesek vagyunk impulzívvá válni, ha két másodpercig várakoztat bennünket egy embertársunk. Vagy éppen hozzánk nőtt elektronikai eszközünk egyik alkalmazása túl sokáig játszik saját farkába harapó kígyót mozgásával, melyről az a villámbenyomásunk támadhat, hogy ez a kígyózás már nem csak szimbolizálja, hanem szinte demonstrálja is az örökkévalóságot.
Ez a jellegzetes circle loading icon, azaz a kör betöltése ikon. Érdekes lenne türelmetlenségre erős hajlandóságot, várakozásra elenyésző szándékot mutató emberek pólójára nyomtatni ezt a logót. Vajon ki nem hordaná?
Meglehet, hogy a nem is olyan távoli jövőben tárgyi ajándékok helyett díszcsomagolásban nyújtjuk át kivételezetteinknek azt a cetlikre rótt időmennyiséget, mellyel meg kívánjuk ajándékozni őket. Az időzni és az elidőzni luxustevékenységgé nőhet, melyről sziszegő fájdalomsóhajtással állapítjuk meg, – mint korábban egynéhány árucikk kapcsán tettük – hogy bizony nem mindenki engedheti meg magának. Meglehet. Bár ezek csak gondolat játékok. (Vagy mégsem?)
Régebben azt tanították, hogy úgy szeressük életben forgolódó sorstársainkat, mint saját magunkat. Nyitott kérdés: vajon hogy állunk önmagunk szeretetével? És miben nyilvánul meg ez a fajta szeretettípus, melyről azt feltételezzük, hogy forrása és mozgatórugója a mások iránti viselkedésünknek. Nem a túlzó, már-már önbálványozássá tespedt, önszeretetnek hazudott jelenségről beszélünk. A legkevésbé sem, hanem egy egészséges, önismeret-bázisú, lankadatlan lelki-szellemi fejlődésre berendezkedett folyamatról.
Mindehhez kétségtelenül szükségünk van belső hajtóerőkre, amelyek révén gondoskodhatunk a ki-kiüresedni akaródzó kitartás- és fegyelemtankunk újra-feltöltéséről. Vágyak, célok, tervek, bakancslistás tevékenységek mind magukra ölthetik a hajtóerő-szerepet. De vajon meddig vagyunk hajlandók várni, kivárni a hőn óhajtott beteljesülésüket? Netán azon nyomban akarjuk bekövetkeztüket?
Vannak nézőpontok, melyek szerint az impulzuskontroll, mint (élet)készség, valamint a késleltetett jutalom kifizetődőbb hozzáállásoknak bizonyulnak, mint izgága ikertestvérük, a siettetés, az azonnaliság-igény. A késleltetett jutalom életbe léptetése egy újabb motivációt villant fel előttünk. Mégpedig az abba vetett reményt, hogy a jutalom, amit elnyerünk várakozásunk „befektetésével” többszörösen is megtérül.
A késleltetett jutalommal szorosan összefonódó kitartás előnyei:
céltudatossá tesz bennünket,
erősíti az akaraterőnket,
megtanuljuk jól átgondolt stratégiákkal felvértezni magunkat,
útközben pedig – mivel emberek vagyunk, így hibát is követünk el – tanulunk a kudarcainkból
elsajátítjuk a hosszú távon gondolkodást,
örömmel invesztálunk előremutató készségek és ismeretek elsajátításába – például: nyelvtanulás, tanfolyam stb. a választott hivatásunkban való előremenetelért,
a meggondolatlan ingerköltekezés helyét lassan átadjuk a takarékoskodásnak,
fontossági sorrendet állítunk fel – amely gondos célmeghatározást igényel.
A késleltetett jutalom önmotivációs módszere életünk minden területét jótékonyan átitatja a magánélettől a karrierig, az étkezési szokásoktól a szociális interakciókig. Jellemző akadályként gördülhet az utunkba az a vélekedés, mely kimondja, hogy a jutalomkésleltetetés kockázatos, hiszen a jövőbeli cél elérés nem garantált. Éppen ezért, az amit ma megtehetsz ma ne halaszd holnapra álláspont (gyakran torz)képét tárja elénk.
Az instant megoldások, a mindig gyors igények atmoszférájában szinte kihívás megállni és elismerni, hogy mindaz, ami az életünkben valódi értéket képvisel, idő- és erőfeszítés-igényes. Ezért a YOLO-elv (az angol „you only live once” rövidítése – csak egyszer élünk) szerinti életberendezkedés bár rendkívül népszerű, ám nem biztos, hogy egyúttal hasznos is.
