A szépségről – nem általában
Világunk fogalompárokkal van kibélelve. Valamire vagy valakire ránézünk, és rögtön kiragadjuk a fogalmak egyikét, melybe belehelyezzük, illetve belehelyezni véljük az adott tárgyat, jelenséget, valamint személyt. E fogalompárok közül kiemelkedik a jó és a rossz, valamint a szép és a csúnya. Maga a fogalomalkotás normák, szokások szerint válik lehetővé.
Gyerekkorunkban megtanuljuk (avagy inkább eltanuljuk) a környezetünktől, hogy annak értékítélete szerint mi tartozik az általában elfogadottnak, normálisnak tekintett kategóriába, és melyek azok a jelenségek, amiket elutasít, megvet. A mindennapokban gyakran elhangzanak a szépséggel kapcsolatos olyanféle kifejezések, mint ezek: „ami szép, az szép”, valamint „a szépség relatív fogalom.” Ezen egymással nem igazán összeegyeztethető vélekedésekből kifolyólag arra következtethetünk, hogy a szépség nem egy könnyen megragadható, egyszerűen meghatározható fogalom. Hogy túlmutat önmagán, így a legkevésbé sem általánosítható.
Éppen ebből kifolyólag azon sem lepődhetünk meg, hogy kultúránként eltérő szépség definíciók keringenek. És ami az egyikben szépnek minősül, a másikban semlegessé, esetleg érdektelenné válik. Gondoljunk itt kiragadásként a nyugati kultúra által nagyra értékelt homokóraszerű testalkatra, melyet a női test legarányosabb, legtetszetősebb, legideálisabb megnyilvánulásának titulálnak. És valóban, ha szépségről van szó, az első gondolattársítások között rögtön a női szépség lép színre. Vajon miért van ez így? A tudományos válasz tömören az, hogy a partnerkeresés miatt. Számos kultúráról elmondható, hogy a szépség szorosan kötődik a házassághoz – noha az elvárások között lehetnek, és vannak is eltérések. A nőknek gyakran meg kell felelniük a hagyományos szépség standardoknak – vékony vagy kerekded formák, bizonyos arcvonások előtérbe helyezése (pl. az arccsont, az állkapocs, a szem nagysága vagy kisebbsége, az ajkak teltsége vagy keskenysége stb.)
És természetesen koronként is (le)váltják egymást a szépségideálok. A kimagasló műveltséggel rendelkező ókori görögöknél az a nő számított igazi szépségnek, akinek gyönyörűen csillogó és sűrű, lehetőleg koromfekete, vállig érő, nyílegyenes haja volt, amit általában hátrafésülve viselt. Ehhez még hozzájött a hajszálvékony ívű szemöldök, a fekete szem, a kissé hajlott orr, a vékony csukló és boka, a hosszú ujjak.
Ám vannak egy-egy kulturális szépségértelmező szemüvegen át igencsak különösnek titulálható szépségdefiníciók. Ilyenként tűnik fel például a kínai hagyományban rendkívül vonzónak tartott lótuszláb, azaz a lábelkötés szokása, ami tulajdonképpen a női láb eltorzítása, hogy az a férfiak szemében attraktívan kicsi legyen. Az etiópiai murszik a nők bátorságát és kitartását tartják szépnek. Mindezzel nincs is semmi gond, ám a bátorság szemléltetése a hagyomány szerint különféle nagyságú (minél bátrabb, annál nagyobb méretű) ajaklemezzel jut kifejezésre. A murszi férfiak számára egy tányérszerű női száj a legkívánatosabb. Amelyik nő nem hajlandó ezzel a szokással a közösség szemében „széppé formálódni”, arra nagy eséllyel ráaggatják a lusta és gyáva címkéket, mely miatt a férjhezmenetele is akadályokba ütközhet.
A vékony és kecses női nyak az észak-thaiföldi kayan törzs körében más fénytörésbe helyeződik, mint a nyugati kultúrkörben. Az itt élő nők akkor bizonyulnak rendkívül csábítónak egy helybéli férfi szemében, ha minél hosszabb, már-már zsiráfszerű nyakkal büszkélkedhetnek. Ennek elérése érdekében már a lányok ötödik életévétől sort kerítenek, mégpedig úgy, hogy sárgaréz nyakgyűrűkkel, úgynevezett padaungokkal kezdik el a nyakhosszabbítás hosszú és fájdalmas –mondhatni „nyakatekert” – folyamatát.
Ugyanakkor szót ejthetünk a szumátrai fogvésésről, a mauritániai plus-size szépségekről, az afrikai mesterséges hegekről, vagy a kenyai maszájok megnyújtott fülcimpáiról. Innen szemlélve a szépség egy cseppet sem mutatkozik egyértelmű jelenségnek.
