2+1 helyzet, amikor boldog voltam… legalább 1 percig:-)
Azt mondják a hozzáértők, hogy a boldogság az élet apró örömeiben rejlik. Ahogy öregszik az ember lánya, egyre inkább magáénak érzi ezt a gondolatot. Míg fiatalon folyamatosan keressük, kutatjuk a boldogságot, várjuk, hogy „Na, mikor jön már el?”, később, némi élettapasztalattal a hátunk mögött már igyekszünk minden pillanatot megélni.
Ám a boldogság csalóka „jószág”. Van, hogy csak néhány pillanatig, percig tart csupán, mert repeső szívünket lecsillapítja a józan ész. Valahogy úgy, mint ezekben a majdnem boldog, és nagyon is vicces szituációkban.
Amikor a 35 igazából 36…
Van az úgy, hogy az ember bizonyos dolgokat bizonyos életkoráig meg szeretne valósítani. Nálam ilyen volt a gyerkőcök születése. Végülis, már az elsőszülöttnél csúsztam 1,5 évecskét, mert 30 helyett 31,5 évesen született meg a nagyfiam. Ezt próbáltam szépíteni azzal, hogy no, majd a kistesó, ő bizony 35 éves koromig megérkezik. Nemrégiben meg is születtek, ketten érkeztek.:-) Valamikor a születésük után, de még a születésnapom előtt, egy viszonylag nyugodt pillanatban örömmel konstatáltam, hogy sikerült megvalósítanom a célomat, 35 éves korom előtt lettem másodszor is anyuka. Az elégedett boldogság érzése csupán 30 másodpercig tartott, amikor is leesett, hogy hamarosan nem a 35., hanem a 36.születésnapomat ünneplem. De felemelő fél perc volt!:-)
Amikor holnaptól nyári időszámítás, de…
Óraátállítás… hát, bajos, főleg tavasszal, amikor is egy kellemes tavaszi éjszakán ellopnak egy órácskát az életünkből. De fél percig azt érezni, hogy az az 1 óra a miénk, bizony semmivel sem összehasonlítható boldogság. Szóval, tavaszi óraátállítás. Az ember lánya este hullafáradtan beesik az ágyba, ki is megy a fejéből, hogy holnaptól nyári időszámítás van. Reggel korán fel kellene kelni, hogy ne akkor kelljen a vasárnapi ebéd befejezésével kapkodni, amikor már ébren van az egész család. Persze, az ébresztő beállítása a telefonon elmaradt, így az ébredés sem akkor történik, amikor kell, hanem amikor az első tavaszi napsugár megcsiklandozza az orrunkat. Csak a telefon van kéznél, amin csak annyit látni, hogy hősünk, vagy inkább hősnőnk bizony bőven 1 órával később ébredt, mint kellett volna. „Sebaj!” – cikázik át agyunkon a gondolat, melyet széles mosoly követ – „Legalább kialudtam magam azzal a plusz 1 órával!” Alig pár másodperc múlva a mosolyra ívelő száj bizony legörbült, mert az a plusznak hitt 1 óra soha nem is volt… az óraátállításnak köszönhetően. Szóval, kialvatlanság, meg még kapkodás is a köbön.:-)
Amikor megvolt az álomsúly!
De meg ám! Legalább kerek fél percig! Csak röviden a történet: várandósság, kívánósság (csak a csoki), szoptatás, mindent IS megevés. Telik-múlik az idő, már rutinosak vagyunk babázásban, beállnak a hétköznapok. Végre újra oda tudunk figyelni az étkezésünkre, jut idő egy kis mozgásra. Megvan a kitűzött cél, megvan a határidő is, amire is szeretnénk elérni a várandósság előtti állapotunkat, kilóban és formában is egyaránt. Ki-ki igény szerint mérlegel, van, akit motivál, hogy heti szinten méregeti magát, van, aki inkább ritkábban áll a mérlegre. Mondjuk, hogy mi az utóbbi csoportba tartozunk. Közeledünk a céldátumhoz. Bármennyire macera, a mérlegre bizony fel kell lépni. Mérleg előbányász, szem becsuk, hiszen félünk, de azért fej lehajt és a szem is egy résnyire kinyit, hogy azért lássuk, mit mutat a mérőmasina. És láss csodát, megvaaaan! Pont annyit mutat, mint amennyit kell, sőt, még egy kicsit kevesebbet is! Ilyen jól sikerült volna a diéta/életmódváltás? Ezek szerint igen!:-) Már közel 1 perce örömmámorban úszunk, elképzeljük, ahogy gyönyörű gyermekeinkkel, csodálatos férjünkkel, a hónapok óta kinézett, szupercsinos, nem mellesleg méregdrága bikininkben végigsétálunk a strandon, amikor is férj megérkezik. Hopp, ő is rááll a mérlegre, ám azonnal jelzi is, hogy itt valami bibi lehet, mert ő ennél biztos több kiló, tegnap mérte magát, és nagyon nem ennyi volt az annyi. És akkor ő, életünk szerelme, gyermekeink apja megigazítja a mérleget, beállítja, ami aztán ezután kíméletlenül megmutatja az igazságot. De azért jó volt néhány percig boldognak lenni…:-)
Természetesen, a boldogság nem (csak) az életkorunkon, a plusz vagy mínusz kilóinkon, vagy éppen a kialudt órák számán múlik. És talán az ezek felett érzett öröm valóban csak másodpercekig, percekig tartott, a vicces szituáción, saját magunk pofára esésén egy életen keresztül nevethetünk. És ha valóban csak ennyi boldogtalanság jut nekünk az életben, akkor egészen jól állunk ezzel a boldogság dologgal, ugye?:-)
