Nem teszi ki az ablakba? Szólások izgalmas háttere
A hétköznapi kommunikációnkat felékesítő szólások amellett, hogy választékosabbá, stílusosabbá formálják a beszédünket, különös fonállal kötődnek a múlthoz. A múlthoz, amelyből eleink hétköznapjai, világszemlélete, életmódja, fantáziadússága és humora ugyancsak átsejlik. A szólások és közmondások gazdag hagyatékával a birtokunkban mintha az életük egy-egy részterületébe engednének betekintést. Izgalmas vizekre evezünk, ha e jelentések és történeteik kutatására eredünk. Ragadjunk ki néhányat ezek közül!
Nem teszi ki az ablakba
Manapság szinte hihetetlennek tűnik számunkra, hogy régen – kiváltképp faluhelyen – nem mindenki dicsekedhetett az írni és olvasni tudás erényével. Éppen ezért már-már szenzációként tartották számon, ha a család fiatal tagjai megtanultak írni és olvasni. A tudásszomj, a kíváncsiság akkor is ott mocorgott az emberekben. Így amikor egy ifjú elment nagyvilágot látni, és néhanapján úti beszámolóit, élményeit és külföldön szerzett tapasztalatait, megfigyeléseit leírta és levélben elküldte a szüleinek, akkor a szomszédság és rokonság is igényt tartott az ebben foglalt információkra.
Általános elvárás volt akkoriban, hogy a külföldről levelet küldő legyen szíves mindenkit tájékoztatni az idegen dolgokról, és ne szorítkozzon a személyes hangvételre. Az ilyen jellegű és tartalmú leveleket ezért a szülők kitették az ablakba, hogy az ablak előtt járók értésére adják: új hír jött a házhoz. Azonban az is előfordult, hogy a levél tartalmazott szégyenteljes, kényes beszámolókat is, ezért azt nem tették ki az ablakba, hanem elrejtették, esetleg el is égették azt.
Ágrólszakadt ember
Mondogatjuk az ápolatlan, láthatóan nehéz körülmények között tengődő emberekre. Ezért a szólás eredetét is az erdőben kóborló, különféle ágaktól megtépázott ember képéhez hasonlítjuk. Ennél azonban sokkal izgalmasabb jelentésről van szó. A kifejezés ugyanis azokról az időkről tudósít, amikor a bűnözőket nem csak akasztófákra, hanem élő fák ágaira is felakasztották.
A hajdani jogállás szerint, amennyiben az ily módon élő fa ágára felakasztott halálra ítélt netalántán leszakadt az ágról, azt egyfajta isteni beavatkozásnak, égi jelnek tekintették, ezért nem hajtották végre rajta még egyszer a halálbüntetést, hanem enyhébb ítéletet szabtak ki rá, esetleg száműzték az illetőt. Az ítélkező jelentés lassan szánakozássá vált. Ez utóbbit használjuk ma is.
Benne van a csávában
Köznapi értelemben egy kellemetlen, kínos helyzetben lévő személyre – kissé sajnálkozva, fejcsóválva – szoktuk mondani, aki legtöbbször magára marad ebben a nemkívánatos szituációban. A „csáva” kifejezésről sejtjük, hogy kizárólag valamilyen kompromittáló, dühítő jelenségről van szó, amelybe senki sem kívánkozik belekerülni. A homályból felsejlik a valamikori bőrkészítés (levadászott állat, pl. róka bőrének szűcsmester által történő „kikészítése”, prémmé formálása) munkálata.
Miután a lenyúzott bőrt alaposan megtisztogatták, következett a végső fázis, mégpedig a csávázás. A maró anyaggal kevert lében áztatás, akár hetekig is eltartott, ám a folyamat nem maradt szagtalanul. Az eredeti: bűztől való undorodás jelentésből manapság kikopott a viszolygás érzése, és átalakult kínos, elviselhetetlen, frusztráló helyzetté – illetve ebbe a helyzetbe való „csöppenéssé”.
