Mit nyerhetünk, ha higgadtak maradunk – A nyugalom miért művészet?
Itt tartok a kezemben egy 1695 oldalt számláló könyvet, amit egyébként már régóta vártam. Arra gondolok: örülnöm kellene, hogy végre a kezemben tarthatom ezt a különleges kiadású, a könyvgerincnél aranyozott betűkkel ékesített, keménytáblás kötésű példányt. Ám ekkor megszólal bennem a „siettető sziréna”, a „mikor lesz időd ezt elolvasni?” teendő-priorizáló belső őrmester, és a várt öröm helyét azon nyomban felváltja a nyughatatlanság.
Ekkor eszembe jut az a Pico Iyer könyv, melyre jelen állapotomban igen nagy szükségem lenne: A nyugalom művészete. A könyv elején a gyermekkori megvalósult álmokról ír: álommunka (iroda Manhattan belvárosában), álomélet, izgalmak és kalandok, kiváló kapcsolatok, mesés nyaralások a világon mindenhol – Balitol El Salvadorig –, természetesen mindezt a gatyaszíj szorítását kiiktató módon, ám…
(Hogy lehet egy ilyen gondolatsort az „ám”szócskával folytatni? Hol lehet itt ellenvetés? Hiszen éppen azt kapta, amiről gyerekként ábrándozott. És lám-lám: esetében (is) működőképesnek bizonyult a vonzás sokat-emlegetett törvénye.)
Ám… folytatja mégis megállíthatatlan elszántsággal: „hiába jutott izgalom minden napra, mélyen, legbelül valami azt súgta, hogy ebben a nagy rohanásban esélyem sincs meglátni, merre tartok, vagy elgondolkodni azon, hogy tényleg boldog vagyok-e.” Mikor már kellőképpen betelt, sőt túl is csordult az a bizonyos pohár, Iyer fogta magát, kivett egy év szabadságot magának, beköltözött egy kiotói garzonlakásba és szó szerint maga mögött hagyta a megvalósult álmát.
Vajon mennyire vagyunk bátrak a nyugalomhoz? Tudunk egyáltalán nyugodtak lenni, ha elménk folyamatosan túlórázik (mert túlóráztatjuk)? (Milyen érdekes például a „nyugovóra tér” kifejezésünkben a testi és szellemi békét, megnyugvást sejtető állapot szavakkal tükrözése). Vajon miért művészetként értelmezte Iyer a nyugalmat? A művészet lehet egyáltalán tökéletes, vagy inkább csak a tökéletes szüntelen keresése?
A művészet egyik mozgatórugója az alkotói szándék. Ugyanakkor néhányak szerint a művészet egyértelműen öncélú, hiszen az alkotó nem tud kilépni önmagából, így személyétől elvonatkoztatni sem képes. A nyugalom művészete is az önmagából kiinduló emberről, a nyugalomkereső emberről szól. Egy alkalommal olvashattam a nyugalom emberéről, és arra voltam kíváncsi, hogy milyen jellemvonásokkal rendelkezik. Lejegyeztem néhányat e sajátosságok közül: békés, türelmes, kiegyensúlyozott, általában csendes, higgadtságra törekvő, nem siet és maga sem siettet senkit, szándékosan egyszerű, és kissé – a szó legnemesebb értelmében – régimódi.
A nyugalom pajzsként, személyre szabott védőfelszerelésként funkcionálhat életünk szinte minden területén, mely segít kivédeni a negatív támadásokat, a mérgező hatásokat, a túlpörgés stresszorait, az elmérgesedő helyzetekben pedig támpillérként szolgál. A nyugalom további előnyei lehetnek a következők:
képessé válunk jobban kordában tartani, uralni az érzelmeinket – ekként az életünket is
a nyugalom segít abban, hogy összeszedjük a gondolatainkat, tisztábban lássunk egy élethelyzetben (akár egy konfliktushelyzetben is)
nyugodt, higgadt lelkiállapotban a kommunikációnk is tisztább, asszertívabb, fegyelmezettebb
aktiválja a kreativitásunkat
segítséget nyújt az egészség megőrzésében.
Egyre gyorsuló, egyre zajosabb világunkban érdemes megtanulni és folyamatosan gyakorolni a nyugalom művészetét. Ha a világ zsong körülöttünk, legyünk elég bátrak és „vonuljunk vissza” – ha nem is egy kiotói egyszobás kislakásba, ahogy Pico Iyer tette, hanem a belső szobánkba, annak csendjébe, a lelki nyugalomba; a céltudatos nyugalomkeresés önmagunkba ágyazott, láthatatlan helyiségébe.
