Miért hárítunk? Az önvédelem pszichológiája
Mindannyian találkoztunk már azzal a helyzettel, amikor valaki – vagy akár mi magunk – inkább másokat hibáztatott, mentegetőzött vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyta a problémát ahelyett, hogy szembenézett volna vele. A hárítás a mindennapi életünk része, amelynek mély pszichológiai gyökerei vannak. Ezért izgalmas megvizsgálni, miért érezzük úgy, hogy ez a könnyebbik út.
Alapja gyakran az önvédelem. Amikor valamilyen kellemetlen helyzettel szembesülünk, az elsődleges ösztönünk a lelki egyensúly megőrzése. Ha például egy munkahelyi feladatot nem tudunk időben elvégezni, sokkal egyszerűbb a körülményekre – „túl sok volt a dolgom” – hivatkozni, mint belátni, hogy rosszul osztottuk be az időnket. Ez az önigazolás átmeneti megkönnyebbülést hozhat, hiszen elkerüljük a szégyen vagy a kudarc érzését.
Félünk a következményektől. Például egy párkapcsolati konfliktusban egyszerűbb azt mondani, hogy „Te vagy az, aki mindig kritizál!” ahelyett, hogy beismernénk, talán mi sem voltunk elég figyelmesek. A hibák sebezhetővé tesznek, és azt sokan nehezen viselik.
Gyakran tapasztalható a hárítás a szülő-gyermek kapcsolatokban is. Egy gyermek például azt mondhatja: „A tanár túl szigorú, ezért lett rossz jegyem”, mert nehéz elfogadnia, hogy talán nem készült fel elég alaposan…
Az egyik legfőbb oka a terelésnek az, hogy rövid távon könnyebbnek tűnik, mint ami a valóság. A problémák elemzése, a felelősségvállalás és a megoldáskeresés időt és energiát igényel, míg a hárítás azonnali enyhülést nyújt. Ez azonban hosszú távon csak még nagyobb nehézségekhez vezethet, hiszen a gondok nem oldódnak meg maguktól.
Ennek a rossz és „kényelmes” szokásnak az elengedése nem egyszerű, de fontos lépés az önismeret és a fejlődés felé. Ha legközelebb azon kapjuk magunkat, hogy újra a csapdájába esünk, érdemes megállni és feltenni a kérdést: valóban más a vétkes, vagy én is tehetek valamit a megoldás érdekében? Ez a szemléletváltás segíthet abban, hogy ne csak a könnyebb utat válasszuk, hanem a helyeset is.
