Megismerjük vagy megalkotjuk magunkat?
Nehéz kérdés, amelyre a legnagyobb bölcsek évszázadok óta keresik a lehetséges válaszokat. E két megközelítés látszólag ellentmond egymásnak, ám meglehet, hogy sokkal több lapul az identitás tarsoly mélyén, mint azt kezdetben gondolni és remélni mertük. Nem lehet véletlen, hogy az önismeret és/vagy önmegalkotás folyamatát sokhelyütt az emberi élet legnagyobb kalandjának tartják. Az „ismerd meg önmagad” ókorból származó jótanács (intés?) abból az alapvetésből indulhat ki, hogy már eleve bennünk rejlik minden, ami egy teljes értékű élethez szükséges, „csupán” elegendő időt kell szánnunk arra, hogy megvizsgáljuk és megértsük a bennünk elrejtett kulcsokat. Kódolva vagyunk? Saját magunk megfejtendő feladványaivá válunk?
Míg az „alkosd meg magad” megközelítés arra enged következtetni, hogy az én-megkreáláshoz szükséges eszközeink – potenciálok, tehetségek stb. formájában – vannak a birtokunkban, nem pedig egy eleve kész mikrokozmoszként tárulnak elénk, amelyet fel kell fedeznünk. Ha pedig abból a koncepcióból indulunk ki, hogy nincs két egyforma „eszköztárral” felvértezett (szerencsepróbáló és én-kreáló útra indult, avagy indított) személy, akkor nem lehet két egymással tökéletesen azonos végeredményre sem szert tenni.
Ha az önmegismerést és önfeltérképezést tekintjük járható útnak, akkor szinte lehetetlen bele nem ütköznünk az előre elrendeltség (predesztináció) mérföldkövébe. Ez utóbbi megközelítés szerint sorsunk eleve meg/ki/ránk van szabva, így bármit is teszünk, az valójában már „meg volt írva” velünk kapcsolatban. Itt viszont képbe jöhet az egyéni szabadság problémája is, a mikortól és meddig kérdésekkel karöltve. Érthető, hogy sokakban ellenszenvet és a tiltakozás reakcióját váltja ki ez a fajta misztikus, dogmatikus megközelítés, hiszen e fénytörésből tekintve az ember mintha mindig ki lenne szolgáltatva egy transzendens hatalomnak, mely nem csupán megközelíthetetlen, hanem tételei megfellebbezhetetlenek is, az ember pedig teljes mértékben függ ettől a megmásíthatatlan természetfeletti fennhatóságtól. Ki akarna marionett báb szerepben „tündökölni”, kiszolgáltatva egy felsőbb erő titokzatos, emberi ésszel felfoghatatlan és univerzális projektjének? A mitologikus világszemléletben nagy eséllyel ez a szemlélet volt elterjedve, hiszen az emberek függtek az istenek terveitől, ki voltak szolgáltatva kedélyeiknek. Ekkor az embernek végzete volt.
Az alkosd meg magad aspektus mintha levetkőzné magáról a rákényszerített tehetetlen báb-szerepet, és kezébe venné élete formálásának feladatát. Elfordítja fejét a függő-léttől, és öngondoskodóvá válik. Kezdetben vállalása olybá tűnik, akár egy nagy sóhajtás, mely által megszabadul a szakrális terhektől, az előre megszabott élet kálváriájától, és elindul a maga útján. Tapasztalatok, impressziók, emlékek és élmények „alapanyagaiból” formálja magát én-né. Ragaszkodik a saját útjához, mely egyúttal a felelősség nehezékével is kiegészül. Ekkor már nem végzete, hanem sorsa van. Saját sorsa. Időnként mustrát tart, visszatekint eddig elért eredményeire, értékeli azokat, és kijelöli az újabb irányokat. Örömmel és nem kevés izgalommal tölti el a gondolat, hogy mindig van más út, mindig van sokadik opció, mellyel fejlesztheti magát.
Természetesen a fentiek csak meglátások, szűrők, vélekedések és gondolat törmelékek. Dűlőre és megingathatatlan válaszokra nehéz, vagy tán lehetetlen is bukkanni. Meglehet: ez így van rendjén, hogy folyamatos cselekvésre, gondolkodásra kész állapotban vegyünk részt az életben. Hogy egy tudós alaposságával, és egy felfedező-kalandor kíváncsiságával vegyünk részt ezen a rendkívül érdekes és (ön)meghatározó utazáson. Az eredmény pedig nem csak egy külső szemlélő által láthatatlan belső sikerélményben, saját vállveregetésben mutatkozik meg, hanem vannak gyakorlati vonzatai is. Ez utóbbiak közé tartozhat a tartalmasabb és céltudatosabb életvitel is, mely a magánéletben és a karrierben egyaránt kínál fogódzókat.
