Honnan a szégyen? Mi a rendeltetése?
Gyerekként a „szégyelld magad!” feddést hallva értetlenkedve igyekeztünk tudomásul venni, hogy aktuális cselekedetünkkel, viselkedésünkkel nem feltétlenül nyertük el a felnőttek tetszését. Az, ami a mi szemszögünkből szórakoztató, mulattató volt, úgy festett, hogy minderről az idősebbeknek merőben más nézetei alakultak ki.
Emlékeink között kutatva rá-rábukkanhatunk kedvesen útbaigazító intésekre, melyek után nem éreztünk bűntudatot, hanem inkább valamiféle kiigazítási szándékot, utóbb pedig akár hálát is. Ellenkező esetben, és sajnálatos módon, azonban a szidalom elhangzását követően hajlottunk arra, hogy valamiféle bűntevőként tartsuk magunkat számon. Ez utóbbiból nehéz kikászálódni. Foltot, pecsétet hagy maga után. Még felnőttkorban is képesek erőteljesen kísérteni az ilyen jellegű negatív tapasztalatok.
Elgondolkodtató, hogy vajon a szégyennek, és az ezzel szorosan összefonódó bűntudatnak (netán a szándékos és gyakran rosszindulatú bűntudatkeltésnek) volt-e valamiféle eredeti rendeltetése?
Nem kell sokáig töprengenünk azon, hogy felismerjük a szégyenben rejlő kulturális, közösségi vonást, melyet a legtöbb kultúra egyfajta szankcióként (büntetésként) alkalmazott – noha eltérő módon, különböző mértékben.
John Elliot Bradshaw A mérgező szégyen gyógyításának előszavában a szégyent élete legnagyobb démonának nevezi, mely a tudattalanjába férkőzve rabságban tartotta, míg végre sikerült felismernie, néven neveznie ezt a lélekmarcangoló erőt. Hozzáteszi, hogy a szégyen mint normális és egyetemes emberi érzelem, önmagában nem feltétlenül nevezhető rossznak, hiszen az emberi léthez valamilyen szinten szükségünk is van rá. Akkor válik mérgezővé, amikor már létállapottá, jellemmé fejlődik, amikor azonosulunk ezzel az érzéssel és már ott tartunk, hogy emberi selejtnek érezzük magunkat. Ennek hatására könnyen hamissá, torzzá válik a saját magunkról alkotott énkép.
Egy 2016-os tanulmány szerint a szégyen egyfajta védekezési mechanizmus, melynek elsődleges funkciója az, hogy meggátoljon bennünket abban, hogy tönkretegyük a társas kapcsolatainkat. A hipotézisek szerint a szégyen egyfajta neurokomputációs programként működik, amely addig hasznos, amíg a motivációt szolgálja, és távol tartja az egyéntől a leértékelődést.
Gyűjtögető és vadászó közösségekben élő őseink mindennapjaiban az, hogy a tagok mennyire értékelik egymást, akár élet-halál kérdéssé is válhatott. A közösség által értékelt emberek ugyanis élvezhették a gondoskodást, a védelmet, az élelmet, segítséget, rokonszenvet, bizalmat. Az evolúciókutatók úgy vélik, hogy ez a fajta neurális program, vagyis a szégyen, mely őseink életében kulcsfontosságú volt, ma is érvényben van.
Napjainkban is fontosnak tartjuk, hogy az emberek mennyire értékelnek bennünket, így sok esetben kínosan figyelünk arra, hogy ne kerüljünk negatív megítélések kereszttüzébe. Talán a legjobb hozzáállás az, hogy ne engedjük elmérgesedni, „elgennyedni”, tegyünk kiigazító és gyógyító lépéseket e tekintetben, ám semmiképpen se azonosuljunk ezzel a könnyen toxikussá váló érzéssel. Ha egyedül nem megy, akkor érdemes megfontolni egy szakember bevonását.
