Az idő járása – Avagy ki tölt kit: az ember az időt, vagy az idő az embert?
Talán nem érezzük teljesen elvetendőnek azt a meglátást, mely szerint: az idő az ember miatt, illetve benne létezik. Az emberi élet időbe ágyazott keretekkel rendelkezik, melynek az elejét mindenki látja, a végét csak sejteni, kikövetkeztetni, várni képes, tudni azonban nem tudja. Mivel személyére szabott életideje titokba van burkolva, és halvány fogalma sincs arról, hogy ágyban párnák között fog-e rányitni a vég, vagy másmilyen körülmények között, ezért gyakran nem tudja helyén kezelni a kérdést.
Mit tesz? Halogatja a véges léttel való szembenézést. Elrejti egy titkos szelencébe a mulandóság kérdését, és még csak beszélni sem hajlandó erről az érzékeny kérdésről. Esetleg elfogadja, hogy egyszer neki is „letelik az ideje” ebben a létezésben, és megpróbál minden tőle telhetőt megtenni, hogy értelemmel és értékkel telítse azt.
Az ember, ki mindig csak magából képes kiindulni, az időt is magából rajtolja. Az én időm, a múltam, a jelenem, a jövőm – mondja. Tudja, hogy nem képes visszafordítani az idő kerekét, sem folyását. Pedig de sokszor megtette volna, miközben egy-egy meggondolatlan szó röppent fel ajkairól, vagy egy visszavonhatatlan cselekedet űzött keserűséget bensőjébe. Álmodozott időutazásról, mert hajtotta a kíváncsisága, ám mint egy hétköznapi Doctor Strange ösztönösen ráébredt arra, hogy a multiverzumban való ide-oda utazásnak több kára van, mint haszna – még akkor is, ha „csupán” apró változtatások beékeléséről van szó.
Az idő nem tartozik az uralmunk alá. Ám létezik egy belső(ként megélt) idő, mely formálja az emlékeinket, a jellemünket, egyéni történetünket. A személyes szűrőnk befolyással van arra, hogy egy-egy pillanatot, eseményt hogyan érzékelünk. Ha fájdalmas tapasztalatok vetődnek életünkbe, egyértelműen hosszúra nyújtózik az idő, míg a kellemes élmények csak úgy elröppennek fölöttünk – ámbár legszívesebben megállítanánk röptében, haladásában, folyásában, rohanásában az időt. Az időszemlélet így soha nem lehet tárgyilagos. Valahányszor egy eseményt felidézünk, mindig az aktuális lelkiállapotunkhoz igazgatjuk a múltban történteket, így az soha nem az, ami valójában volt, hanem az, amilyenné bennünk leképeződik. Így bizonyos mértékben mindannyian torzítjuk a múltat.
Nem csoda hát, hogy az idő kérdése örökzöld témává formálódott, melyről mindenki töpreng, mely mindenkit foglalkoztat. Nosztalgiázásra erősen hajló emberekre szokták mondani, hogy a múltban élnek. Viszont a tudomány szerint valójában mindenki a múltban él, mivel az agyunk nagyjából nyolcvan másodperccel később érzékeli a történéseket. Ezért a tudósok egy része szerint a jelen idő mindössze illúzió, az idő egyik bravúros trükkje.
A nyugati kultúrában természetesnek vesszük, ha a múltról úgy beszélünk, mint amit magunk mögött hagytunk, míg a jövőt magunk előttinek véljük. Ez azonban nem minden kultúrában evidencia, hiszen vannak, akik (aymarák) a múltat előttük állóként, a jövőt pedig mögöttük lévőként kezelik. Ha közelebbről megvizsgáljuk ezt az időperspektívát, láthatjuk benne a logikát, hiszen a jövő az, amit még nem látunk (ezért rejtett, mögöttünk van), a múltat viszont már ismerjük, éppen ezért látjuk (előttünk van).
Az idő lassúnak vagy gyorsnak való személyes érzékelésére nagy hatással van a dopamin (boldogsághormon), mely abban az esetben, ha örömittasak vagyunk, lelassítja a szervezetünk láthatatlanul és hangtalanul ketyegő belső óráját, így az időérzékelésünk is megváltozik.
