Az acél jó, de a kovács rossz? Mi is valójában a tehetség?
Gyakran nem könnyű a társadalmi, családi „előre elrendeltetettségnek” és az ezekkel szorosan összefonódó elvárásoknak megfelelni. (Lássuk, kire ütött a gyerek? Hallottuk már?) Ezért csak keveseknek adatik meg a szabadon választott pályára lépés lehetősége úgy, hogy közben nem kell szomorkodnia a szülői, közösségi neheztelések miatt. El kell fogadni, hogy a szülő gyermekei jövőjével, érvényesülésével, karrierjével kapcsolatos álma csak elenyésző esetben cseng össze a gyermek által kitűzött célokkal.
A szülőknek, nevelőknek, pedagógusoknak egyaránt nagy a felelőssége abban, hogy a gyermek megtalálhassa a neki való szakmát, hogy megfelelő önismerettel felvértezett legyen, és felnőttként boldog, kiegyensúlyozott életet élhessen. A felismert képességeit pedig megfelelően kamatoztassa. Ez mind az egyénnek, mind pedig a társadalomnak jó. (Képzeljünk el egy olyan világot, melyet elégedett emberek laknak, akik a saját útjukat járják mindenféle kényszer nélkül – naivitás?)
Ám a tehetséges emberekről sem feltétlenül állítható, hogy igazán a helyükön vannak. A francia pszichoterapeuta, író Jeanne Siaud-Facchin szerint ugyanis sűrűn előfordul, hogy az intelligencia sok szenvedést okozó extrém érzékenységgel, törékenységgel társul. Facchin szerint ahhoz, hogy teljes életet élhessünk, rendkívül fontos, hogy megértsük a személyiségünket, közel kerüljünk önmagunkhoz.
A „jó tanuló” és „rossz tanuló” skatulyákkal sem biztos, hogy bölcsen járunk el. Ahogy a ma már klisévé vált elgondolás felidézésével sem, mely szerint az iskola eminens diákjai később kevésbé találják meg számításaikat, míg a gyengén teljesítő társaik jobban boldogulnak az életben. Tény, hogy mindkettőre akadnak példák, ugyanakkor kérdés, hogy ezt az „eszközt” mire használjuk? Építünk vagy rombolunk általa, ha felidézzük? Motiváljuk a tanulókat vagy hagyjuk, hogy kevésbé építő jellegű tevékenységekre szánják az idejüket?
Aztán itt van a sokat emlegetett, számtalan hiedelemtől elhomályosított tehetség kérdése is. Ezek a nézetek megannyiszor ütköznek egymással. Hiszen egyrészt arról szólnak, hogy megfelelő körülmények között bárkiből kibontakoztathatóvá válhat a saját zsenije. Másrészt viszont az is elhangzik, hogy körülményektől és lehetőségektől függetlenül utat tör magának a tehetség. Melyiknek hihetünk? A Gyarmathy Éva és Kunné Szörényi Katalin szerzőpáros általi 2004-es tanulmány szerint a fentebb említett közvélekedések egyikét sem támasztják alá a módszeres kutatások. Mindezt a szerzők azzal magyarázzák, hogy a tehetség sokkal összetettebb annál, hogysem leegyszerűsített elgondolások közé lehetne szorítani.
A kutatások rámutattak arra, hogy a tehetség nem egy egzakt tulajdonság, nem az egyén könnyen azonosítható jellemzője. A tehetség ugyanis lehetőség. Mégpedig az egyénben rejlő azon lehetőségek egyike, mely külső és belső tényezők kölcsönhatása révén jön létre. A tehetség „tetten érhető” a viselkedés- és gondolkodásmódban, az értékrendszerben, képességben, kíváncsiságban, akaraterőben, az alkotásba vetett hitben. Azonban a valamiben kiemelkedő képességekkel rendelkező egyén nem minden esetben nyújt átlagon felüli teljesítményt. Ez utóbbit leginkább az alulteljesítő tehetségek példájával lehet alátámasztani.
Dr. Angela Duckworth pszichológus tehetség meghatározása sokak számára motiváló lehet. Álláspontja szerint ugyanis a tehetség a veleszületettség és az erőfeszítések eredményének összességeként határozható meg. Mindenki másként és másban lehet tehetséges, ám az ebben való fejlődést a ráfordított energia, a kitartás is meghatározza. Ha valamiben jobbá szeretnénk válni, pl. nyelvtanulásban, hangszeres tudásban, sportban, matematikában bizonyos erőfeszítéseket kell tennünk (e szempontból beszélhetünk futball tehetségről, matematikai stb. tehetségről).
