Az a bizonyos 21 gramm, amit mindenképpen tarts meg!
Amiből egy bizonyos szintig mindig lehetne lejjebb venni, az a súlyunk - és az arcunk, nem igaz? A viccet félretéve most ez igazán fontos témát szeretnék érinteni. Méghozzá azt, hogyan is tartsuk meg a lelkünket!
A test, a lélek és a szellem vagy éppen a lélek és az egó megfelelő egyensúlyának megtartásáról többféle forrásból hallhattunk. Testi és szellemi egészségünkre többnyire oda is próbálunk figyelni, de mi a helyzet a lelkünkkel? Azzal a bizonyos 21 grammnyi, mégis megfoghatatlan valamivel, amivel halála után minden ember súlya kevesebb lesz?
“Kupacban áll már a sok holt levél,
mint könnyeink és örömeink,
és az őszi szél elhordja mind.”
Amiért a pénz nem vagy csak átmenetileg boldogít az pont azért van, mert valójában csak nagyon ritkán elégít ki lelkünk mélyéből fakadó vágyat. Mint a valaha célt szolgáló, majd azt beteljesítő levelek, kupacban állnak körülöttünk azok a holmik, amelyekről azt gondoltuk, szükségük van rájuk. Tényleg nélkülözhetetlenek voltak? Valamint az elszáradt falevelek egy nemes célt szolgálva a természet körforgásának részeként végzik, míg az emberi gyűjtögetés csupán hatalmas hulladékhegyeket emel.
A boldogság a tiszta lélekből ered?
Ki lennél, ha teljesen lecsupaszítva állnál önmagad előtt? Meg tudod különböztetni, mi az, ami valójában vagy, és mik azok, amiket a külső és belső elvárások miatt pakoltál magadra?
Kapd csak rajta magad, azzal az érzéssel a szívedben, amikor a fák színes levelei között átsütő napsugáron vagy boldogan kacagó gyerekeken felejted a szemed!
“Noha az élet csupa átmenet, áthaladtunkban
legalább vessünk magokat a földbe, sarjadjanak virágok belőle.”
A lélek akkor tud virágozni, ha ugyanúgy tápláljuk, mint a testünket és a szellemünket. A legjobb ebben a hihetetlen folyamatban pedig az, hogy lelkünk fénye mások lelkét is táplálni tudja; reménnyel vagy éppenséggel hittel.
Igazi hagyatékunk nem olyan dolgok lesznek, mint egy rendkívüli épület vagy egy korszakalkotó festmény - hiszen az alkotó művész és a valódi ember személye kettéválik az utókor szemében -, hanem azok a cselekedeteink és szavaink, amelyek önmagunk mellett másokat is emelnek.
A legnagyobb dicséret pedig, amit földi létünk kihunytakor hallhatunk az egy közhelynek ható, de igaz mondat: “Jó ember volt”.
Az idézetek forrása: Valérie Perrin Másodvirágzás c. regénye