A bélpoklos, a szívódémon és az ebfing – frappáns hátterű kifejezések „leleplezése”
Izgalmas és különleges, a csattanókkal is bőkezűen bánó területekre evezünk, ha egyes ma is használt kifejezések háttérsztorijával készülünk ismerkedni. Eleve, ha abból a megközelítésből indulunk ki, hogy az elmúlt évszázadokban az orvoslás szorosan összefonódott a spiritualizmussal, akkor már nem tűnik szokatlannak az az általános vélekedés sem, mely szerint a betegségeket ártó szándékú természetfeletti lények okozták. Sőt az sem, hogy egyes régi betegség-elnevezések szorosan összefonódtak a természetfeletti tartományokkal.
Láthatatlan, ám nagy erővel bíró lényekről beszéltek úgy, mintha azok emberi lelkek trófeáit gyűjtögetnék serényen egy átokkal bélelt infernális vitrinszekrény polcaira. Erre utal a „megszállottság”, vagy beszédesebben az „ördöngösség” kifejezésünk is. Ezt a jelenséget a kutatók perszonifikációnak (megszemélyesítésnek) nevezték el, mely mögött az az emberi szándék áll, hogy személytelen valókat személyes vonásokkal ruházzanak fel.
Ugyanakkor igencsak figyelemre méltó a helységnevekben megbúvó múlttöredékek feltárása is. A településnevek „elkeresztelése” eleink idejében a ragadvány- és becenevekhez hasonló módon történt, tudniillik valamilyen jellegzetesség nyomán vértezték fel azokat. Itt van rögtön a „poklos” kezdetű helységnevek esete (Poklos, Poklosverem, -berke, -völgy, -telek stb.), melyek az oklevelek tanúsága szerint egy szörnyű, régi kórságnak állítanak emléket. A leprának.
A bélpoklossággal (leprával) sújtott szerencsétlenül járt embereket régen kiközösítették a társadalomból, egy erre létrehozott – az eltartásukra külön rendelt, vagy birtokrész-adományból nyert – elkülönített őrzőhelyekre száműzve őket. Szerencsére akadtak olyan szervezetek, melyek a bélpoklosok ellátására, ápolására szánták el magukat. Ilyenek voltak példaképpen az esztergomi lazariták (lazarista missziótársaság), akik speciális kórházaikban gondozták e szánalmat keltő száműzötteket. A mai értelemben használt „bélpoklos” kifejezést általában a nagyétkű emberekre „szokás” mondani, elmarasztaló, becsmérlő, lenéző szándékkal.
Érdemes behozni e szűkre szabott áttekintésbe a „boszorkány nyomásnak”, vagy „lidércnyomásnak” becézett, jellemzően férfiak és serdülő lányok testén felfedezett „kísérteties” kék foltokat (szívásokat), véraláfutásokat. Mindezekről a testen keletkező, egyértelműen gyanús foltokról, azt feltételezték, hogy egy rosszindulatú lény idézi elő azokat, aki nem ódzkodik az éjszaka leple alatt incselkedni. E lények egyik legkedvesebb időtöltése a testek érzékeny tájainak „kiszívásában”, „nyomkodásában”, „harapdálásában” mutatkozott meg.
Néhány betegség névről kijelenthető, hogy szembetűnő módosuláson esett át, míg napjaink nyelvhasználatához érkezett. Ilyen a „fing, finkő, ebfing”is, mely a legkevésbé sem rokonítható a szellentéssel, mivel eredetileg a szájüreg fájdalmas gyulladásait, aftáit jelentette. Ezektől a kellemetlen „falatkáktól” szómágia útján igyekeztek megszabadulni, mondván: „Falatka nőtt a nyelvemre/Szökjön a papné… nos, testaltáji részére, hogy szofisztikáltan fejezzük ki magunkat.
Eleink a bujaságot mint fajtalan gerjedelmet is a betegségek hosszú lajstromára róttak fel. Az ezzel „diagnosztizált” szerelmespárokat szűzfa magvával beszórt ággyal igyekeztek szétválasztani, elidegeníteni egymástól – legalábbis egy 19. század eleji orvosi könyv szerint.
Bár napjainkban rácsodálkozunk a régmúlt emberének világlátására, mégis számtalan érdekesség fedezhető fel e természettel együtt rezdülő nézőpontokban. Sok esetben a ránk hagyatékozott, mindennapjainkban rendszeresen használt kifejezések eredeti jelentésével nem vagyunk teljesen tisztában. Ez eggyel több okot szolgáltat a kutatásra, melynek során egészen bizonyosan szembe találjuk magunkat jó néhány megragadó részlettel.
