Ez a hét a félelmetes sminkek, „csokit vagy csalunk” mellett az emlékezésről is szól. Egy szál gyertya, mécses meggyújtásával gondolunk azokra, akik már csak lélekben vannak velünk, és odafentről figyelik életünk további alakulását. Mi pedig egy könnycseppel a szemünkben állunk meg egy pillanatra, hogy felidézhessük a kedves emlékeket, az együtt töltött perceket.
A városias környezetben háziállatot tartók számára kis kedvenceik sokkal inkább családtagoknak számítanak, így elvesztésük is sokkal fájdalmasabb lehet, mint például egy falusi – egérfogásra tartott – cica elvesztése.
Nincs rá szó - beszélgetések az élet végéről, az odavezető útról, az elmúlásról és a veszteségekről. Elindult a Magyar Hospice Alapítvány podcast sorozata.
Egy szerettünk halálát feldolgozni, megemészteni nem könnyű. Akkor sem, ha környezetünk már-már ezt várja tőlünk. Az „Engedd el!”, „Az idő mindent megold!”, „Az élet megy tovább!” közhelyek ilyenkor csak úgy ömlenek a gyászolókra. Pedig a gyász is egy folyamat, amit nem szabad elodázni.
Aki veszítette már el közeli hozzátartozóját, az tudja, hogy ezt az érzést nem lehet feldolgozni, talán csak idővel elfogadni. Nagy nehezen beletörődni, hogy valaki, aki addig az életed része volt, már nincs többé. Mégis ilyenkor, Halottak napján úgy érezhetjük, hogy mindig velünk lesznek a szeretteink, akikre ma valószínűleg a megszokottnál is többet gondolunk, és ez így van jól.