Szükség van-e példaképekre?
Gyermekkorunk hőn imádott példaképeire visszatekintve gyakran ott mocorog a fejünkben a „vajon miért éppen ő?” elbizonytalanító kérdése. Amikor „Lócikként” még csillogó szemmel mustráltuk a körülöttünk forgolódó „óriásokat” szempillantás alatt a helyükre bűvöltük volna magunkat, ha tehettük volna – ha lett volna hozzá megfelelő varázspálcánk. Azonban később ráébredtünk arra, hogy e hús-vér példaképek egyik legszembetűnőbb gyengesége az idealizálásukban érhető tetten.
Nem túl kellemes szemfelnyitogató pillanataink közepette azon kaptuk őket, hogy bizony ők is hibákat követnek el, zavarba jönnek, tétováznak, felsülnek, sőt, néha az orrukat is piszkálják – mely megnyilvánulások nem igazán illeszkednek az általunk tökéletesre csiszolt ideálok ismérvei közé. Persze, hiszen ők is emberek…
A bálványozás, az eszményítés során mérföldekkel túlnyújtóztatjuk, önmagától elrugaszkodottá formáljuk az általunk csodált és kis túlzással – erkölcsi értelemben – übermenschnek formált embereket. Morális megközelítésben talán lehet is, hiszen a jellemformálódás során szükségünk van olyan impulzusokra, melyek által a lehető legtöbbet, és vélhetően a legjobbat hozhatjuk ki magunkból. Eleve a jellem kifejezés is a görög „karakter”, „vésés” és „benyomás” jelentésű szavakra vezethető vissza. Így önkeresésünk és önformálásunk kezdő lépéseinél kulcsfontosságú, hogy milyen minőségű, milyen előjelű példák felé irányítjuk tekintetünket.
A legjobb, ha profikhoz fordulunk. De kik bírhatnak ilyen ismérvekkel a tévedhetőség világában? Meglehet, mindazok, akik örökzöld értékekkel, kikoptathatatlan bölcsességekkel a tarsolyukban szelíden egyengetnek az utunkon. Mindeközben az önmaguk képére formálás csírája sem settenkedik nyomukban, csak az önzetlen és feddhetetlen jó irányba terelés szándéka vezérli őket, elegyítve a szabad akarat sérthetetlenségének szem előtt tartásával. Ilyen szándékokkal felvértezetten állhat előttünk a római birodalom filozófuscsászára, Marcus Aurelius is, aki Elmélkedéseiben példaképei esszenciáját hagyatékozta az erkölcsös életre törekvő utókorra.
Az uralkodó által követett emberek között élen jártak a nemes jellemű, higgadt, szerény, jótékony, jellemvonásokkal rendelkező család- és közösségi tagok. Ők voltak a folyamatos jóra törekvésre, a hitelességre nem csak szavaikkal, hanem főként tetteikkel és egész életük példájával akarva-akaratlanul buzdítók, akik a később császárrá lett Marcus Aureliust arra tanították, hogy:
legyen kitartó és kevéssel beérő
hogy ne sajnálja magától a munkát
ne akarjon sokat birtokolni, hanem érje be az elegendővel
tartsa távol magától a törtetést
ne fecsegjen, és ne keveredjen a hiteltelen fecsegők társaságába
hogy mindig törekedjen az őszinteségre és tűrje el a feléje irányuló őszinte beszédet is
hogy a jellemet, akár egy gondoskodásra szoruló növényt, folyamatosan ápolni, gondozni szükséges
hogy semmiben sem vezet jóra a felületesség,
hogy az értelem, a szabad és határozott gondolkodás a lelki harmóniával karöltve igazi értéket képvisel.
Ezek az iránymutatások és példaképek folyamatosan csiszolták jellemét.
