Leszel Te is szinte?
Számos alkalommal találhattuk már szembe magunkat egy-egy csúfosan végződő (pár)kapcsolat olyszerű summázásával, hogy: „én őszinte voltam vele…” Vajon mi rejlik ebben a misztikus „szinteségben” (az „ő szintje” jelentés mellett), amely, temérdek kudarcélmény előidézőjévé vált?
Hitek és tévhitek…
Amennyiben elfogadjuk azt a nézetet, mely szerint egymás tükrei vagyunk életbeni jártunk-keltünk során, akkor jogos elvárásként könyvelhetjük el azt, hogy ezen élő tükrök valós, leplezetlen mivoltunkkal szembesítsenek bennünket (nem vandál módon, hanem kifinomult egyszerűséggel, és igen, alázattal), ne pedig valamely torz, elmosódott, a felismerhetetlenségig elferdített énszerű entitást tárjanak elénk (tükrözzenek).
A véreskezű császár, Néró, abban a tévhitben élte le földi éveit, hogy ő zseniális költő; a gazdag komolyzenerajongónőt, Florence Foster Jenkinst, pedig abban a fals eszmében ringatták, hogy született énekesnő. A legfájdalmasabb felismerés nem is az volt, hogy valójában egyikük sem rendelkezett ezen adományokkal, hanem az, hogy a környezetük a „nem tárom fel előtte az igazságot, hiszen egy világ dőlne ezzel össze benne” habitust gyakorolta, és mindebben a kínos kudarcok, a leplezetlen kritikák sem gátolták meg őket (persze mert volna valaki egy Nerót leinteni).
Végül: csak a szinte marad…
Ha nem esik nehezünkre elismerni, hogy életünk szüntelen átalakulások sorozata, akkor lassan belátjuk, hogy a tökéletes őszinteség (a Másik megismerésének hibátlansága), az énfeltárás makulátlan elérése már nem minősül beteljesíthetőnek (hiszen önnön lényünket is konstans módon tanuljuk).
Valaki egyszer megjegyezte: „Minél többet társz fel magadból, annál titokzatosabbnak tűnsz előttem. Úgy érzem, hogy nem ismerhetlek meg soha olyan mértékben, ahogyan, amennyire azt szeretném…” Nem biztos, hogy minden apró részletében, meg kell ismernünk egymást, hiszen a „sejtelmes”, „kifürkészhetetlen” jelzők személyünket illetően elismerésként is hat(hat)nak. A megfejthetetlen énszférák zegzugaival rendelkezés varázslatosabbá tesz bennünket. Ezért ott van a „szinte” az őszintében (mint valamely tapintatos torlasz), mely a modortalan félrevezetés nélküli, egyéni rejtélyesség jogosultságát fenntartva válik enigmatikussá, egyben páratlanná.