A vérszomjas grófnő – Mi rejtőzik a horrorlegenda hátterében?
Báthory Erzsébetről manapság is szárnyra kelnek különféle vérfagyasztó történetek. A lányok százait meggyilkoló, majd a vérükben fürdőző grófnő (rém)képe szinte kitörölhetetlenné vált. De vajon esetében valóban egy vérszomjas 17. századi sorozatgyilkosról van szó, aki munka ígéretével a csejtei várkastélyába csalta a környékbeli falvak lányait, hogy ott brutális módon meggyilkolja őket, avagy inkább rosszindulatú koholmányokról?
Vajon egy magányos életet élő özvegy ellen szőtt összeesküvés hívta életre ezeket a történeteket, vagy mindenképpen az örök fiatalságot hajszoló vérfürdőzőt akartak lát(tat)ni benne? E két véleménypólusból nehezen kihámozható az igazság. Oscar Welden: Báthory Erzsébet magánélete című írásában megjegyzi, hogy a Báthoryak már a maguk korában sem az erkölcsös megnyilvánulásaikról, nemes cselekedeteikről, feddhetetlen jellemükről voltak híresek. A feljegyzések szerint leginkább élhetetlenként, erkölcstelenként, gonoszként emlékeztek meg róluk, akikben túltengett a – nem kevésszer deviánssá formálódott – szexualitás. Welden azonban fontosnak tartotta, hogy fókuszba helyezett történelmi főhősnője korát is kellőképpen górcső alá vegye.
E tekintetben a következőkre derült fény: hatalmas volt a szakadék a gazdag és szegény réteg között; a szó mai értelmében vett egészségügyi ellátásról vagy orvoslásról még nem lehetett beszélni, ezt leginkább a kor hiedelmei, varázslatai, népi módszerei helyettesítették. Különféle, ma már feledésbe merült betegségek sűrűn követeltek maguknak áldozatot. Az élelem kevés, a közbiztonság pedig sivár volt. A gondok alól Erzsébet sem volt felmentve, sőt.
Néhány meglátás szerint ugyanis mentális gondokkal küzdhetett (mégpedig súlyos elmebetegségben). Ezt és Erzsébet szadizmusra való hajlamát sokan a Báthoryakra jellemző rokonházasságok számlájára írták. A nagybirtokok gazdái, a földesurak a nekik dolgozó jobbágyokra voltaképpen rabszolgaként, tehát tulajdonként tekintettek, akikkel azt tettek, amit éppen akartak. Igen, akár meg is ölhették őket. Ahogy Erzsébet Nádasdy Ferenc feleségévé vált, egyúttal hatalomhoz is jutott.
A legenda szerint képtelen volt szembenézni az öregedéssel, és időközben rászokott a szolgálólányok kínzásának ízére is. Egy alkalommal, midőn az egyikük felbosszantotta, Erzsébet büntetésből megszúrta valamivel, és a kézbőrére csöppenő vérben fiatalító „szérumot” vélt felfedezni. A megfiatalodás reménye és a gyilkos hajlama bizarr módon keveredett ebben a felismerésben. Megfékezhetetlenné vált (állítólag). Áldozatainak számát nehéz lenne meghatározni, ám leginkább 60 és 100 közé helyezik azokat. A kihallgatás során az egyik önkéntes tanú, aki a kastély porkolábja volt, azt vallotta, hogy Erzsébet lakosztályából (ágyasházából) százhetvenöt halott lányt és asszonyt vittek el. Említette a kiszűrődő zajokat, a szárnyra kélt véres pletykákat, sőt maga is látta, hogy a fal is sokszor véres volt.
A Lengyel – Várkonyi szerzőpáros szerint rengeteg máig tisztázatlan, törvénytelen és érthetetlen lépés homályosítja el Báthory Erzsébet ügyét. Több mint 300 tanút hallgattak ki az eljárás során, ám a kérdések nem maradtak fenn (feltehetően szuggesztív, a válaszra egyenesen rávezető kérdések lehettek). Zsúfolva van jogi tisztázatlanságokkal, törvénytelenségekkel (pl. „rajtaütés”, bebörtönzés, hazugságok). És sokat elmond az is, hogy özvegyasszonyként reményteljes célpontjává válhatott a kor tisztességtelen szándékkal közeledő embereinek. Lengyel Tünde és Várkonyi Gábor meglátásában nem kizárt, hogy a grófnő személyében egy besározott hírnevű asszonyról van szó, aki végül belefáradt az őt ért intrikákba, és apránként alábbhagyott az ereje és az akarata is.