A franc, a frász és a nyavalya – mennyire ismerjük a hátterüket?
Régen számos betegségről vélekedtek úgy, hogy az valamilyen gonosz, démoni erő hatására keletkezik. Ilyen volt az „agos, ebagos” – valószínűleg a fokozott tesztoszterontermelődés hatására, hirsutizmusra, azaz gyors szőrnövekedésre hajló – gyermekek esetében is, akikbe a néphiedelem szerint befészkelte magát a gonosz, mivel szülőanyjuk várandós korában kutyába, macskába, esetleg disznóba rúgott.
A „kezelés” tejben fürösztéssel, a gyermek megkeresztelésével, helyenként pedig háromszori kemencébe rakásával zajlott (itt a mondókából ismert „kis Bence”vélhetően nem önszántából mászott be a kemencébe). Azokon a településeken, ahol a tejben fürösztésre esküdtek, minekután elvégezték a gyógyító szertartást: a tejet lány „páciens” esetében szukakutyával, ha pedig a kezelt fiú volt, akkor kankutyával itatták meg.
Napjaink időnként ingerültté, feldúlttá váló embereinek ajkairól is gyakran szállingóznak a fene, frász, franc és nyavalya(törés) szólamok, melyekkel – mint valamiféle szómágiákkal – el szeretnék űzni vonzáskörzetükből a feszültséget. Előfordul, hogy ezeket a megszemélyesített „erőket” mérges és felpaprikázott lelkiállapotok egész garmadája közben „etetni” szoktuk (lásd: „a franc egye meg”). De vajon tudjuk, hogy mit is jelentettek (valaha) ezek a kifejezések? Amikor felütötte magát egy újabb, addig ismeretlen kórság egy régi közösségben, általában körülírással igyekeztek „megragadni”. Mikor már kikopott a hétköznapi nyelvhasználatból egy-egy betegségnév, és homály borította az eredetét, új köntösben, immár szitokszóvá formálódva lépett színre.
A frász vagy nyavalya kifejezés a felnőtteket és gyermekeket ugyancsak sújtó, görcsös rángatódzásokban, rohamokban megmutatkozó neurológiai betegségre, az epilepsziára utalt. Régmúltbéli meglátások szerint az ártó szellem által sújtott kisgyermeket kifordított köténnyel vagy jegykendővel kell betakarni. Esetleg ablakot kellett borítani a csecsemő bölcsőjére. További mágikus eljárást kínált az úgynevezett frászkarikán történő átbujtatás is. A frászkarika nevű „bűvös” betegségűző eszköz nem volt más, mint sült tésztából készített perec, melyen át kellett bújtatni azt a gyermeket, aki frászt kapott. Ezzel a szertartással egy jelképes újjászületést hajtottak végre, megtévesztve a túlvilág infernális lényeit.
„A fene egye meg!” kifejezésünkkel is általában dühös, felindult lelkiállapotunkról adunk akarva-akaratlanul jelentést a hallgatóságnak, ám azt már kevésbé tudjuk, hogy mi áll e szó hátterében. Elsődleges etimológiai (szótörténeti) jelentését tekintetbe véve a fene valamilyen vad, kegyetlenkedő, pusztító, vérengző, zabolátlan, azaz fenekedő természetet tükröz. A feltételezések szerint először az állattesten rágódó, azt lassú kegyetlenséggel emésztő sebként definiálták. Betegség megnevezés terén a fene legsűrűbben a felfekvési betegséget, üszköt jelentette, ugyanakkor a rákfene megnevezés egyértelmű utalást tesz a ma is ismert, orvosilag inszidiánsnak (alattomosnak) mondott rákra.
A ma már szitokszóként használatba léptetett „franc” szó esetében nem tévedünk, ha a francia népnevet véljük felsejleni. E kifejezés mögött a szifilisz (vérbaj, bujakor) állt, melynek Európa-szerte történő elterjedését valamiért – valószínűleg a kór orvosi elnevezésében rejlő „(morbus) gallicus” „gallus” okán – a franciákkal hozták összefüggésbe (francnak, franciás nyavalyának nevezve).
A hétköznapi „önmagukból kivetkőző”, legkevésbé sem kellemes helyzetekben a franc helyét gyakran átadták egy ártó szándékú szellemi lénynek, a frányának. E mögött valószínűleg a manó, a lidérc és az ördög állt. A frányával nem csak „etették” a negatív érzéseket, indulatokat, hanem „vitették”, eltüntették azt (Vigye el a fránya!)
Ezek a kifejezések (franc, frász, nyavalya és társaik) idővel kikoptak a mindennapi használatból, jelentésük homályba borult, ám a „kollektív tudatalatti” nem feledte e kórságnevek közös forrását: az átkot. Ezért nem meglepő, hogy napjainkra szitokszóvá transzmutálódott változataikat használjuk.
