A 15 LEGJOBB AKCIÓFILM 2000 ÓTA
A Mission: Impossible 5 egész jól sikerült, de azért nem fog akciófilm-klasszikusként bevonulni a filmtörténetbe. Viszont eszünkbe jutott róla, hogy ideje összegyűjteni, melyek voltak eddig a legjobb hollywoodi akciófilmek a 21. században. Válogatásunk természetesen abszolút szubjektív – a Halálos iramban-filmeket itt ne keresse senki, azokat nem szeretjük.
15. JOHN RAMBO (RAMBO, 2008)
Sylvester Stallone méltó lezárást készített mindkét klasszikussá vált sorozatához, a Rockyhoz és a Rambóhoz is. Az utóbbi széria megkésett, negyedik részében visszanyúlt a nyolcvanas évek akciófilmes sémáihoz: a veterán főhős keménynek szánt, de meglehetősen nevetséges egysorosokkal („Élj semmiért, vagy halj meg valamiért.”) és egydimenziós szereplőkkel hadakozik.
A John Rambót a mellébeszélés nélküli pusztításjelenetek teszik maradandó élménnyé: nincs min gondolkodni, egyszerűen csak feledkezzünk bele a látványba, ahogy Stallone szitává lő és/vagy kibelez mindenkit maga körül. A politikailag teljesen inkorrekt megközelítés – minden ázsiai gonosz – csak még autentikusabbá teszi primitív szórakozásunkat.
14. AZ ELNÖK VÉGVESZÉLYBEN (WHITE HOUSE DOWN, 2013)
Ezt a filmet igazán azok tudják értékelni, akik a 90-es évek bárgyú hollywoodi akciófilmjein nőttek fel, egyszerűen lenyűgöző, hogy a 2010-es években Roland Emmerich még mindig tud egy ugyanolyan sültbuta filmet csinálni, mint amilyenekkel anno tarolt. Mondhatjuk, hogy ez a film annyira ostoba, hogy az már zseniális.
Van benne átlagrendőrből pillanatok alatt profi kommandóssá átvedlő főhős (Channing Tatum), akinek naná, hogy az amerikai elnököt (Jamie Foxx), kell megmentenie, van világháborút provokáló gonosz, kellő mennyiségű robbantás, kislány, aki az elnöki zászlót lengeti lassított felvételen, Abraham Lincoln zsebórája pedig megment egy életet! Hogy mindezt mennyire gondolták komolyan az alkotók, az nem teljesen világos, de amikor a titkosszolgálat oszlopos tagját alakító Maggie Gyllenhaaltól egy hosszú műszak után megkérdezi a főnöke, hogy hogyhogy még mindig ébren van, és ő faarccal rávágja, hogy „koffein és hazafiasság, uram”, akkor azért kezdjük kapiskálni, hogy ők is elég sokat kacarászhattak a film készülése közben. A fenti videó pedig be is bizonyítja ezt.
13. ELRABOLVA (TAKEN, 2008)
Mára klasszikussá vált a pillanat, amikor Liam Neeson bejelenti a Tropojából érkezett Markónak, hogy van néhány egészen különleges készsége, amelyeket hosszú évek munkájával szerzett, és ezeket felhasználva fog végezni a lánya elrablóival. Persze az albán gengszter nem hisz a telefon túloldalán higgadtan fenyegetőző férfinak, és kezdetét veszi a kétezres évek talán legváratlanabb akciószériája, amelyben egy hatvan körüli, addig főként drámai alakításairól ismert színész bizonyította, hogy akcióhősként is remekül helytáll.
12. HANNA – GYILKOS TERMÉSZET (HANNA, 2011)
Joe Wrightnak van érzéke hozzá, hogy egy sokszor látott sztorit is szemkápráztató vizuális ötletekkel dobjon fel. A Hannában sem az az érdekes, hogyan számol le a gyilkológépnek nevelt kislány (Saoirse Ronan) az őt üldöző kormányügynökökkel, hanem a főhős öntudatra ébredésének folyamata: végső soron egy megható nevelődési történetet látunk, amelyben Hanna időnként kénytelen kitörni néhány kommandós nyakát, és elmenekülni a nyomába szegődő, mélynövésű, szőke bérgyilkostól. A szürreális, halált hozó figurák felbukkanását a Chemical Brothers zenéjének hideglelős pumpálása kíséri, így legjobb pillanataiban a Hanna a kamaszkor kihívásainak látomásszerű allegóriájává válik.
11. CASINO ROYALE (2006)
A Casino Royale távolról sem tökéletes film – a Skyfallig kellett rá várni, hogy az új Bond-széria igazán magára találjon –, mégis ügyesen bevezette Daniel Craig elődeitől gyökeresen különböző, faragatlan, kemény, 21. századi James Bondját. Az eleje főcím után hamar megkapjuk az első, tízperces, frenetikus akcióorgiát, egy akrobatikus elemekkel tűzdelt üldözési jelenetet, amelyben Bond Madagaszkáron futkározva próbálja elkapni ellenlábasát. Amikor a célszemély elegánsan átugrik egy beüvegezetlen ablakon, a nyomában loholó Bond a falon megy át, markolóautóval bontja le a betont, az üres pisztolyt meg egyszerűen a fickó fejéhez vágja.
Szóval jóformán még meg sem szólalt, máris a napnál világosabb, hogy ez a Bond magasról tesz a vodka-martinira, és nem finomkodik, hanem mindig a leghatékonyabb eszközt választja, hogy elérje célját. Ezért is abszurd, amikor a két és fél órás játékidejével indokolatlanul hosszú film utolsó szakaszában nyavalygó szerelmessé változik, de azért nem kell betojni, a végére megszületik korunk baltával faragott arcú, keménytökű Bondja.
10. TŰZGYŰRŰ (PACIFIC RIM, 2013)
A Tűzgyűrű felületesen nézve talán olyan, mintha egy látványos, de amúgy átlagos robotos-szörnyes akció sci-fi lenne, de jóval több annál. Hülyébb kritikusok és nézők kifogásolták a logikátlanságot például abban a mechanizmusban, ahogyan két ember irányít egy robotot, de egy olyan filmben, amely arról szól, hogy a Csendes-óceán alól űrlények által ideküldött szörnyek törnek elő, hogy elpusztítsák az emberiséget, elég badarság logikát keresni. Az egymás agyába (aztán még a szörnyekébe is) belemászó szereplők ötlete tipikusan Guillermo del Toró-s gondolat, az ő filmjeinek mindig van lélektani vetülete, még akkor is, ha alapvetően az a lényeg, hogy bazi nagy szörnyek és elég nagy robotok verekednek (lehetőleg vízben).
Del Toro le sem tagadhatná az olyan bizarrabb jeleneteket, mint a látogatás a hongkongi Kaiju-dealernél, akit természetesen a rendező kedvenc színésze, Ron Perlman alakít. És a film ironikus kikacsintásai is imádni valók, például a nyálas sztori Rinko Kikuchi piros cipőjével és a vége főcím után még felbukkanó Ron Perlman, aki a cipőjét keresi. De miközben a film egy picit ki is neveti saját magát, azért a harcoló szörnyeket bámuló kisgyerek őszinte öröme dominál benne.
9. APOCALYPTO (2006)
Az Apocalypto olyan, mintha a Mad Max: A harag útja előző része lenne: az első fél óra után egyetlen, folyamatos üldözés, csak éppen nem a posztapokaliptikus jövőben, hanem a maja indiánok simán apokaliptikus múltjában. A sztori annyi, hogy Jaguár Mancs (Rudy Youngblood) megszökik az őt rituálisan feláldozni készülő törzstől, és a dzsungelen át menekül haza mindenórás asszonyához, nyomában vérszomjas üldözőivel.
Lehet, hogy a rendező, Mel Gibson teljesen őrült, de olyan feszültséget képes teremteni, mint kevesen. Az Apocalypto néha már horrorba hajlik: ha a változatos gyilkosságoktól nem fordul fel a gyomrunk, még azt is végig kell néznünk, hogyan zúzzák magukat halálra a vízesésen leereszkedő indiánok.
8. A BŰN HÁLÓJÁBAN (HAYWIRE, 2011)
Steven Soderbergh egyik hobbija, hogy fog egy elcsépelt zsánert, és készít a műfajban egy olyan filmet, amellyel leiskolázza egész Hollywoodot. Megcsinálta ezt fifikás rablós filmmel (Ocean's Eleven), csavaros thrillerrel (Mellékhatások), vírusos katasztrófafilmmel (Fertőzés) és verekedős akciófilmmel is. Ha csak a sztorit nézzük, a Haywire kifejezetten buta film: a kormány számára titkos akciókat végrehajtó Malloryt, az egykori tengerészgyalogos csajt bűnbaknak akarják beállítani egy gyilkosság elkövetésében, de ő rájön erre, és szép sorban mindenkit szétver, aki részt vett a piszkos ügyben.
Nem túl épületes, de nem is a történet a lényeg, hanem az, hogy Soderbergh megmutatja, hogyan kell életszerű akciófilmet rendezni: nincs stroboszkóphatású vágás és eszetlen kézikamera-rángatás, hanem szépen kitartott jelenetek vannak olyan verekedésekkel, amelyek nem keltik azt a benyomást, mintha szuperhősök esnének egymásnak. Elhisszük, hogy a profik tényleg így csinálják. És ez nemcsak a rendezés, fényképezés és vágás (mind Soderbergh munkája) érdeme, hanem a szereplőválasztásé is: Malloryt Gina Carano, a kevert harcművészetek bajnoka alakítja, aki ugyan híján van a színészi rutinnak, de szemben egy negyvenkilós, modellalkatú színésznővel, róla lerí, hogy tényleg el tudná náspángolni Michael Fassbendert.
7. VASKABÁTOK (HOT FUZZ, 2007)
Kicsit csalunk, hiszen a Vaskabátok elsősorban vígjáték, pontosabban krimi- és akciófilm-paródia, de közben abszolút megállja a helyét akciófilmként is. Edgar Wright Cornetto-trilógiájának pont ez a lényege: a Haláli hullák hajnala (2004) zombifilmnek és zombifilm-paródiának is tökéletes, a Világvége (2013) pedig az űrlényes sci-fiken élcelődő remek űrlényes sci-fi lehetett volna, csak sajnos nem sikerült annyira jól.
A Vaskabátokban az a poén, hogy Anglia legunalmasabbnak tűnő városkájában szabadul el a pokol: egy sorozatgyilkos kezdi tizedelni a lakosságot, majd amikor a Londonból idehelyezett rendőr (Simon Pegg) és kissé bárgyú helyi társa (Nick Frost) felgöngyölítik az ügyet, jöhet a nagy leszámolási jelenet a főtéren, melynek során ártatlannak tűnő csomagtartókból és kosarakból kerülnek elő a vérszomjas lakók fegyverei, majd Timothy Dalton élelmiszer-áruházának megrohamozása és a végső-végső leszámolás a makettvárosban. A szarkasztikus-morbid angol humor végig megmarad, de közben kiderül, hogy Wright akciót is tud rendezni.
6. JACK REACHER (2012)
Christopher McQuarrie forgatókönyvírói munkássága nem éppen egyenletes színvonalú (az egyik végponton ott a zseniális Közönséges bűnözők, a másikon meg mondjuk Az óriásölő – bár a nézhetetlenség határát súroló Az utazóban is benne volt a keze, de azért arról elsősorban nem ő tehet), de műfajtól függetlenül mindig becsempész egy kis ironikus humort a filmjeibe.
Az általa írt és rendezett Jack Reachert főleg a halálkomoly nyomozásnak/akciózásnak és a váratlan viccelődésnek az elegye teszi egyedivé.
Ennek a legjobb példája, amikor egy lerobbant ház lerobbant fürdőszobájában két büdös bunkó támad Reacherre (Tom Cruise) fémrúddal és baseballütővel, de annyira bénák, hogy a két hülye gyakorlatilag egymást veri szét. Ez lényegében egy börleszkjelenet, amely attól különösen vicces, hogy egy akcióthriller közepébe ékelték be. Werner Herzog eltúlzott gonosza is kiváló a lerágott ujjaival, és a vége felé jön a legnagyobb ajándék Robert Duvall képében, akiről a sorsdöntő pillanatban, amikor az éjszaka közepén segítenie kéne Reachernek ellátni a rosszfiúk baját és megmenteni a Nőt, kiderül, hogy remek céllövő ugyan, de hát sötétben nem igazán lát.
5. FÉK NÉLKÜL (PREMIUM RUSH, 2012)
Akciófilmek egyik gyakori dramaturgiai megoldása, hogy a főhősnek az idő az ellenfele – ha nem hatástalanítja időben a tényleges vagy képletes bombát, nagyon nagy baj lesz. És ha ügyes a rendező, ez a visszaszámlálás már önmagában megteremti az alapfeszültséget. A Fék nélkülben egy New York-i biciklis futárnak kell egy borítékot eljuttatnia egy bizonyos helyre egy bizonyos időpontig, ráadásul szállítmányát menet közben folyton megpróbálják elszedni tőle a rosszfiúk.
David Koepp (aki olyan filmek társírója volt, mint a Mission: Impossible és a Jurassic Park) a visszaszámlálást belehelyezi a hivatalból és vagányságból amúgy is idővel és térrel dacoló biciklis futárok világába, és fokozza az izgalmat időben ugráló történetmeséléssel és néhány „mi lenne, ha” szcenárióval. Az eredmény egy másfél órás, hihetetlenül pörgős adrenalintúra. A hatásosságához persze azért kellett az is, hogy ne valami birkafejű izomkolosszus játssza a főszerepet, hanem a bicklis futárként teljesen hihető Joseph Gordon-Levitt, akinek eleve drukkolunk, ahogy a barátnőjét alakító, irigylésre méltóan ruganyos Dania Ramireznek is. Ez az a fajta film, amely intenzív kedélyjavítóként hat, ráadásul arra is ösztökélheti az embert, hogy végre leporolja régóta magányosan árválkodó bicaját.
4. A BOURNE-ULTIMÁTUM (THE BOURNE ULTIMATUM, 2007)
A Matt Damon főszereplésével készült Bourne-filmek mindhárom része kitűnő, bár az első nem is akciófilm, hanem régi vágású thriller. Paul Greengrass rendező a második epizóddal (A Bourne-csapda) stílust váltott, és magának az akcióműfajnak is új irányt szabott: a kézi kamerás nézőponti felvételekből összeálló, kényelmetlenül közel hozott akciójelenetek eluralkodtak a kétezres években, és ez a Bourne-szériának köszönhető.
Azért a harmadik részt vettük fel a listára, mert ebben érvényesül legtisztább formájában a Greengrass-féle, szinte dokumentarista akcióesztétika. A tangeri üldözés és verekedés jelenetsorába ma is beleszédülünk, miközben a bőrünkön érezzük az ütések tompa puffanását.
3. MISSION: IMPOSSIBLE II (2000)
Érdekes hibrid ez a film, az eleje kicsit még a 90-es évek hangulatát hozza üvegfalú irodaházakban fontoskodó, szürke öltönyös gonoszokkal, de aztán Ethan Hunt sziklamászás közben kap egy a Google Glasst porban hagyó, önmagát megsemmisítő szuperszemüveget. Ahhoz ellenben, hogy egy memóriakártyát leolvasson, szegény Ving Rhamesnek kell egy digitális fényképezőgéppel rohangálnia utána a lóversenypályán.
Ezek az apró ellentmondások ennyi év távlatából már viccesek, viszont John Woo filmjének gyönyörűen koreografált akciójelenetei abszolút kiállták az idő próbáját. Tom Cruise és Thandie Newton országúton, luxuskocsikkal előadott, életveszélyes násztánca vagy a film végi lovagi párbaj, ahol a lovakat motorok helyettesítik, lélegzetelállítók voltak tizenöt éve, és azok ma is. A filmben nincsenek üresjáratok, és amikor a csapatnak 40 másodperce van arra, hogy Huntot becsempésszék az ellenséghez, visszatartjuk a lélegzetünket, és visszaszámolunk.
2. MAD MAX: A HARAG ÚTJA (MAD MAX: FURY ROAD, 2015)
George Miller a Táncoló talpak 2 után visszatért legnagyobb sikeréhez, a Mad Max-sorozathoz, de izzadságszagú utánlövés helyett az idei év legemlékezetesebb mozis ámokfutásával rukkolt elő. A harag útja (kritikánk) jóformán egy percnyi pihenőt sem engedélyez, az elejétől kezdve a címszereplővel együtt menekülünk a sivatagban a világvége után, ahol a motorolaj az isten, víz alig van, és mindenki egy Halhatatlan Joe nevű torzszülött önkényúrnak van kiszolgáltatva.
Az új Mad Max a műfaj klasszikusaira jellemző, kaszkadőrökkel és régimódi pirotechnikával kivitelezett attrakciókat ötvözi a pusztítás apró részleteit is megmutatni képes CGI-technikával. A látványosságok mellett Miller még arra is ügyelt, hogy feminista áthallásokkal gazdagítsa a Mad Max világát – természetes, hogy Tom Hardy Charlize Theronnál hagyja az egyetlen puskájukat, hiszen a nő lő jobban kettejük közül.
1. KILL BILL (2003, 2004)
Tarantino kétrészes, de egyként kezelt filmje valódi műfaji enciklopédia, amelyet a bosszú motívuma tart össze, és a véres – máskor ravasz, vicces vagy kínkeserves – leszámolások miatt a Kill Billt leginkább akciófilmnek lehet nevezni. A rendező hibátlanul illeszti össze az innen-onnan összelopkodott stíluselemeket, a végeredmény pedig tűpontos, sodró lendületű halálorgia, amelyben egymást érik a felemelő pillanatok és a pimaszul ironikus kiszólások. Ki gondolta volna, hogy Uma Thurmanből lesz az új évezred legemlékezetesebb akcióhősnője?
Forrás: vs.hu
