Túlélni és újra bízni? – Ha idő előtt itt hagyott a kisbabád
Azt hiszem, van abban valami, hogy egy nő két dologért képes bármit megtenni az életében: hogy még ne legyen gyereke, és hogy legyen, de minél előbb. A környezetemben, valószínűleg az életkorom miatt is, sokan vannak az utóbbi életszakaszban. Sajnos, akadnak olyanok is, akik túlvannak már egy vagy több sikertelen próbálkozáson is.
Vagy éppen a próbálkozás sikeres volt, a baba megfogant, csak éppen valamiért úgy gondolta, hogy még nem jött el az ő ideje, és az első hetek valamelyikében visszafordult. Vagyis nem fejlődött tovább, csupán egy üres petezsák árválkodott a leendő anyuka hasában. Felfoghatatlan, kiborító, dühítő fájdalom. Pedig a várandósság minden jele megvan még: az eddig kedvelt ételekre ránézni sem bír, a mellek feszülnek, de nagyon, és az a kibírhatatlan fáradtság. Ha ezek jelen vannak, mégis hova lett a baba? És miért hagyott itt? Amikor várták őt, mindannyian, anya, apa, tesó egyaránt!
Hogy lehet ezt túlélni?
Túl lehet egyáltalán? Hogy lehet egy láthatatlan, alig-alig érzékelhető apróság elvesztése miatt ilyen mérhetetlen fájdalmat érezni? Hiszen igazából még fel sem fogta senki, hogy létezik! Csak két csík mutatta, hogy itt van, és a fenti néhány tünet. Hogy lehet őt elengedni?
Beszélj róla!
Az természetes, hogy egy ilyen eseményt az ember nem mesél el fűnek-fának. Viszont kell valaki, akinek az ember elmondhatja, kimondhatja, mit érez, mit gondol ezzel kapcsolatban, akinek kiöntheti a lelkét. Akár többször is, ha arra van szüksége. És ha végképp nincs senki, akinek elmondhatnád, hát vesd papírra, írd ki magadból a bánatod!
Légy szomorú!
„Hiszen csak alig pár hetes volt, még nem érzékeltél belőle semmit, tedd már túl magad rajt!” Nincs recept, hogy ki hogyan vészeli át, és nincs határidő, hogy ki meddig lehet szomorú egy ilyen szituáció miatt. Szóval, ez a „tedd már túl magad rajt” szöveg az egyik utolsó, amivel foglalkozni kell. Ha valaki 1 hónap alatt feldolgozza a történteket, az nem azt jelenti, hogy más nem bánkódhat miatta fél évet, vagy akár többet. Ha egyedül nem tudunk megbirkózni a feladattal, és nincs, akinek elmondhatnánk a bajunkat, keressünk egy szakembert. Nem feltétlenül pszichológust, lehet ő kineziológus, családállító, bárki, aki oldani tudja a bennünk lévő feszültséget.
Menj le a gödör aljáig!
Ez elkerülhetetlen a teljes lelki gyógyuláshoz! Egy kicsit el kell veszítenünk önmagunkat, el kell süllyednünk a bánatban, hogy aztán újra felülemelkedhessünk önmagunkon.
Ne félj!
Már elsirattuk a babánkat, fizikailag is rendben vagyunk, érkezhet az új apróság, valami mégsem hagy minket nyugodni. Mi ez a furcsa érzés, ami újra és újra hatalmába kerít? Várjuk az újabb két csíkot a teszten, de közben mintha félnénk is tőle. Mert mi van, ha újra megtörténik? Mi van, ha nem sikerül? Sajnos, garancia semmire sincs, de a csalódástól való félelmünket le kell győznünk, igenis, hinnünk kell magunkban, családunk új tagjában, hogy ő igenis akkor jön el hozzánk, amikor az mindenki számára a legideálisabb lesz!
Ötlet: bien.hu