Mit árul el rólad, ha nincs kedvenced?
Sokan kerülnek nehéz helyzetbe olyankor, amikor nekik szegezik ezeket a kérdéseket: mi a kedvenc színed, filmed, könyved, zenéd, együttesed, ruhamárkád, tévéműsorod, ételed, helyed, színészed stb. Meglehet, hogy leginkább időszakokról és belső rezdülésekről kellene beszélnünk?
A gyermekkorok kedvenc ételei, színei, játékai és egyebei felnőttkorban leginkább örömmel idézett emlékkincsekké formálódnak. Ugyanakkor a (pillanatnyi) hangulatunk, közérzetünk is befolyásolja, hogy például milyen színű ruhát vegyünk fel aznap, vagy milyen zenét hallgassunk útközben. Meglehet, hogy az érdeklődésünk eklektikusnak nevezhető, széles skálán mozgónak, mert mondjuk ugyanolyan lelkesedéssel hallgatjuk meg napjaink zenéit, mint a klasszikus darabokat.
Nem minden esetben a határozatlanság és/vagy a stílustalanság számlájára írható mindez. Lehetséges, hogy éppen egy mérföldkőhöz érkezett valaki, amikor a korábban megunhatatlannak, elévülhetetlennek vélt kedvencek már avíttá fakultak az életében. Megismerkedett egy új stílussal, rengeteget utazott, elvégzett néhány képzést, számos – különféle ízlésű és kultúrájú – emberrel megismerkedett, és maga mögött hagyott pár megpróbáltatást is. Ebből kifolyólag a korábbi érdeklődése már nem rezonál a jelenlegi lelkiállapotával, mentalitásával, életre való rálátásával.
A “kedvencprobléma” oka rendkívül sokrétű lehet. Már csak azt figyelembe véve is, hogy nincs két teljesen egyforma személyiségjegyeket, tulajdonságokat „hordozó” egyén sem kerek e világon. Természetesen metszéspontok léteznek – ezekre pedig minőségi barátságokat, közösségeket, hobbiklubokat lehet építeni.
De! Ha már túl nagy nyomás nehezedik valakire a „mi/ki a kedvenced?” dilemma körül, akkor jól jöhet egy csendes délután, egy bögre tea, egy írószer és egy papírlap. Ekkor alkalom kínálkozik arra, hogy felsorakoztatható legyen néhány potenciális kedvenc. Amennyiben viszont semmiképpen sem akaródzik a felszínre törni a kategóriánkénti nagy favorit példány, akkor soroljunk fel többet, melyek értékítéletünk szerint egy tízes skálán legalább a hatosig eljutottak. (Esetleg vezessünk egy személyre szabott negatív listát, melyekre azokat a műveket vezetjük fel, amelyekben csalódtunk, melyek nem nyerték el a tetszésünket.) Ez a módszer jól jöhet a könyves, filmes, zenés esetleges favoritok utáni kutakodás folyamatában.
Néhányan úgy vélik, hogy a kedvencezés felnőttként már teljesen más fénytörésbe kerül, és egyfajta elhatárolódást is képezhet. Nagyobb mozgástérhez jutunk olyankor, ha kategóriákról, témakörökről, személyiségjegyekről, stílusokról van szó. Amennyiben nem posztulátum, hogy csak egyetlen, konkrét kedvenc jelölhető meg. Ekkor már könnyebb helyzetbe kerülhetünk, hiszen tudjuk, hogy például: színházba szívesebben járunk, mint moziba (vagy éppen fordítva); jobban szeretjük a gyümölcsöket a zöldségeknél; a szépirodalom helyett sokkal inkább a tudományos és ismeretterjesztő írások olvasásában leljük a kedvünket. Ha pedig kirándulni támad kedvünk: bizonyosan nem a fürdőzésre fogunk szavazni, hanem az erdőtúrára; hogy az édes és krémes süteményeket sűrűbben kívánjuk meg, mint a sósságokat; hogy symphonic metalt sokkal többször hallgatunk, mint progressive popot. Hogy leginkább a nyugodt, visszafogott színeket szeretjük, semmint a harsányakat; ha pedig négylábú kedvencről van szó, akkor inkább a kutya kerül előtérbe, mint mondjuk a macska. És a listát még hosszan folytathatnánk. Ez egyúttal egy kalandos önismereti, érdeklődés-feltérképezési túrává is válhat, mely alatt gyakran még saját magunkat is sikerülhet meglepnünk.
