Házimozi akkor és most - A diavetítő reneszánsza
Nyár volt, szünidő, persze, kint esett. Már 3 napja. Még nem volt otthon internet sem, sőt, talán még számítógépünk sem volt. Már az összes (mese)könyvet elolvastuk az öcsémmel (a kötelezőket kivéve:)), és az összes játék összes lehetséges variációján túlvoltunk. Unalmunkban már - jó testvérekhez méltóan - veszekedtünk. Amikor már apu is unta, hogy megállás nélkül egymást nyüstöljük, előkerült a titkos fegyver: a diavetítő.
Amikor a HD még annyit jelentett: Hű, de jó!
És a dolby surroundról azt hittük, valami újfajta káromkodás. Nem voltak hangszórók elől, hátul, alul, felül, nem jött a hang 15 irányból, nem volt egy óriási, „szupersok” colos képernyő előttünk, és a minőség sem volt éppen HD. Ami azt illeti, a képet nem volt egyszerű beállítani - sokat kellett rajta ügyködni, hogy Jancsi és Juliska ne két apró, tömzsi pont legyen, vagy épp ne két óriás. Esetleg ne legyen teljes homály az egész.
Az igazi szélesvászon
A mai nagyképernyős tévék elődje talán a „nagylepedős diavetítő” volt…? Ki gondolná most, a LED, meg mindenféle okostévék világában, hogy valaha egy, a szekrényre felaggatott fehér lepedőre, vagy a hófehérre festett falra kivetített diafilmek is maximális szórakozást nyújtottak.
Magyar hangja: Apu/Anyu
A képi világot már csak egyvalami überelhette. Az olvasni még nem tudó, vagy épp nem akaró csemetéknek általában a szülők tolmácsolták a mesét. Mondjuk, érdekes volt, mikor Csipkerózsika Apu hangján szólalt meg, de valljuk be: habár Magyarországon rengeteg tehetséges szinkronszínész van, azért vele senki sem vetekszik. Aztán később a szülők szerepét részben vagy teljes egészében átvette a nagyobb testvér. Szerintem van, aki ennek köszönhetően tanult meg szépen, hangsúlyozva olvasni.
Popcorn illat helyett
Persze, akadtak azért apró szépséghibák, amire azóta már csak széles mosoly kíséretében gondolunk. Ha nagy nehezen a lepedő felkerült a szekrényre/falra, és a film is a helyén volt, indulhatott is a mozizás. Persze, a masinát használat előtt azért nem ártott portalanítani, még akkor sem, ha amúgy dobozban tároltuk. Ez azonban soha nem volt elég alapos ahhoz, hogy szórakozásunkat némi odakozmált porszag ne dobta volna fel. Ennél azért erősebb szaggal és nagyobb kellemetlenséggel járt, ha a diafilm égett meg a vetítőben. Hiába, semmi sem tökéletes.
Egy kis történelem
Ki gondolná, hogy a diavetítő elődjének megszületése az 1200-as évek elejére nyúlik vissza. Az első, már vetítőként is szolgáló laterna magica, vagyis „bűvös lámpa” felfedezéséről 1654-ben írtak először, melyet egy jezsuita páter, csillagász és fizikus, Athanasius Kircher készített. Hozzánk 1704-ben, Simándi István professzornak köszönhetően jutott el Hollandiából, egyenesen a sárospataki református kollégiumba. Innen fejlődött ki a petróleumlámpás, majd elektromos változata, egészen a mai csodamasinákig.
Az Óperencián innen, a mesefilmeken túl
Bár többségünk emlékeiben a fent taglalt okokból inkább mesefilm, maximum filmkockákból összeállított „diamozi” maradt meg, azért születtek más jellegű diafilmek is. Akadtak ismeretterjesztő, dokumentumfilm jellegű alkotások. Sőt, léteztek diafilmhíradók is, de ezek kikerültek a látószögből a filmhíradók elterjedése miatt. Ám az 1950-es években jócskán akadtak a Szovjetuniót, azok vezetőit, dicső tetteit méltató alkotások is. Csak néhány, propaganda jelleget „alig” sugalló cím: Sztálin élete, Rákosi Mátyás harcos élete, Asszonyok, lányok gyertek traktorosnak, Tavasz a kolhozban.
Ezen a téren is divat a retro
Ha nem is abban a formában, de manapság kezd visszatérni a köztudatba a diavetítés fogalma. A mai csúcsgépek akár 130 cm-es nagyságra is képesek kivetíteni a képet. A fényt petróleumlámpa helyett hosszú élettartamú LED biztosítja, elemmel és hálózatról is működtethető. Ám ha égett porszagra, a lepedő hullámain megjelenő képekre és némi nosztalgiára vágyunk, a bolhapiacon vagy hasonló jellegű internetes oldalon biztosan találunk még igazi retro készüléket, néhány diafilm kíséretében.
Forrás: dia.osaarchivum.org - történeti forrás
