Drakula történetek. Valóság vagy fikció?
Drakula halott és élvezi, Az ismeretlen Drakula, Nosferatu: az éjszaka fantomja, Van Helsing, Renfield, The last voyage of Demeter… csak néhány alkotás a filmek tömkelegéből, melyeket az elmúlt években láthattak az érdeklődők Drakulával a középpontban különféle kategóriában és stílusban. Nem beszélve a regényekről – példaként Bram Stoker dark-fantasy műfajban készült Drakula-történetéről, vagy mondjuk Karen Essex A szerelmes Drakula szórakoztató regényéről. Megunhatatlan? Elgondolkodtató, esetleg elborzasztó? Mi az a belső mágnes, amely örökzölddé formáltan magához vonzza a Drakulát „boncolgató” történetek garmadáját?
Ez a már-már megszállott érdeklődés Drakula és „vámpírtársai” iránt olyan látványossá nőtt, hogy több terület kutatóinak a figyelmét is felkeltette. Az evolúciópszichológusokat leginkább a nők vámpírok iránt mutatott érdeklődése késztette a téma tüzetesebb kutatására, akik egyfajta természetfeletti vonzerőt véltek felfedezni ebben a megnyilvánulásban. De mi köze ennek ez az evolúcióhoz? Néhány meglátás szerint a legtöbb kultúrában a nők olyan társat keresnek maguknak, akik rendelkeznek azokkal a szükséges erőforrásokkal (anyagi, szellemi, stb.), melyek révén képesek védelmet nyújtani számukra, és utódaik számára egyaránt.
Ami a vámpírokat a nők szemében vonzóvá formálja, az elsősorban a halhatatlanságuk – ergo: több idejük van a nők által preferált erőforrások beszerzésére (vagyon, tudás, tapasztalat, bölcsesség stb.), mindemellett pedig a végtelenségig meg tudják őrizni a sármjukat, elbűvölő maszkulinitásukat. Mivel ezen felül még félelmetesek, szupererősek és mellé még szuperrafináltak is: egyértelműen meg tudják óvni választottjukat a veszedelmektől. A vámpír erős, tetemes vagyonnal és hatalommal rendelkezik, domináns és férfias, ám kellőképpen udvarias és figyelmes is. Kommunikációját körbelengi valamiféle megragadóan enigmatikus múltbéli elegancia. A férfi vámpírok megtestesítik a nők szupernormális vágyait.
Most pedig valóságszagú vizekre evezünk, ám mielőtt azt gondolnánk, hogy ez unalmas… várjuk csak ki a végét. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy kit rejt ez a rejtélyes-félelmetes Drakula „köntös”. Mi lapul a vérszívó, ágykoporsóban alvó horror-főgonosz hátborzongató története mögött? Azazhogy: ki áll a Drakula-jelmez mögött? (És ki öltöztette fel ebbe a maskarába őt a történelem folyamán?)
Drakula, alias Vlad „karóbahúzó” Tepes vajda története világhírnevét Bram Stoker 1897-ben megjelent Drakula-regényének köszönheti. A történelmi adatok szerint a vajda horrorisztikus tetteivel rászolgált a „címkéire”, hiszen állandó rettegésben tartotta a bojárokat és a közembereket. A történészek megjegyzik, hogy ami elvitathatatlan tőle: az a tette, hogy intézkedéseivel sikerült elejét vennie az akkoriban dúló tolvajlásoknak. Mégpedig olyanképpen, hogy a legkisebb ellopott tárgy büntetéseként is a tolvaj kezének levágásával kellett fizetni. Idővel szokásává vált, hogy az ellene szervezkedőket karóba húzta. Mindezt nyilvánosan, egyszerre több emberen is végrehajtatta, elrettentés és megfélemlítés szándékával – miközben a feljegyzések szerint éppen a reggelijét fogyasztotta.
De hogyan lépett képbe a Drakula elnevezés? A kutatók szerint (köztük számos magyar név is szerepel: Hóvasy János, Makkai László stb.) a karóbahúzó apja a törökverő híresség, Vlad Dracul volt. A nagyapja pedig tagja volt az úgynevezett Sárkányos Társaságnak/Lovagrendnek – a Societates Draconisnek. Erre a megtiszteltetésre büszkén vette fel keresztneve mellé a Dracul (románul: ördögöt jelent, mivel a sárkányra nem volt megfelelő szavuk) jelzőt. Bestiális kegyetlensége miatt már a maga korában is szörnyű történetek keringtek „Drakula” körül, aminek végül Mátyás király vetett véget úgy, hogy elfogatta és fogva tartotta a grófot a fogarasi várban. Ekkor szárnyra kélt az a történet is, hogy várfogságában unatkozva azzal ütötte el az időt, illetve azzal szórakoztatta magát, hogy egereket húzott karóba.
