Babára várva - ezektől a tanácsoktól biztos a falra fogsz mászni!
Amikor az ember még nem tudja milyen gyermeket nevelni, rengeteg olyan elképzelése és illúziója van, amelyek aztán köszönő viszonyba sem kerülnek a valósággal. Én is olyan magabiztosan tudtam, mit és hogyan fogok csinálni, hogy ehhez semmi kétség sem férhetett. Amikor a kislányom megszületett ébredtem arra rá, hogy a várakozás és az igazság között egy áthidalhatatlan mély szakadék tátong. Sebaj, de a "felbecsülhetetlen" jótanácsokon addig is jókat tudunk nevetni. Mert mindig akad olyan, aki mindent jobban, mint mi.
Az első ilyen, és szerintem az egyik legfontosabb "jótanács", amitől én tényleg a falra másztam anno, az volt, hogy addig aludd ki magadat előre, amíg lehet. Mintha ez valóban kivitelezhető lenne. Egyrészt már várandósan sem tudod kialudni magadat rendesen. Legtöbbünknek, akik olyanok, mint én, már az első trimeszterben sem sikerült, mert a hason alvás vágya kimondottan nem kedvezett ennek. A kényszer a háton vagy oldalt alvásra, valamint az, hogy ezt megszokjam, hetekig húzódó folyamat volt és már akkor is úgy éreztem, hogy már soha a büdös életbe nem fogok egy jót pihenni.
Ez a kellemetlen érzés csak fokozódott a pocak növekedésével és a nyári meleg okozta gondokkal. Amikor pedig megszületett a kislányom, szó szerint csupán röpke órákat tudtam aludni öt éven keresztül. Ez természetesen nem törvényszerű, nem ijesztgetni szeretnék senkit. De akkoriban elég sokat emlegettem azokat a "jóakaróimat", akik azt tanácsolták aludjam ki magamat előre. Kár, hogy nem árulták el a receptjét annak, hogyan lehet az alvást befőttes üvegekben eltárolni az ínségesebb időkre.
A következő okos gondolta: az egyél többet, mert most kettő helyett kell enned. Ez nálam már akkor sem állta meg a helyét, amikor várandós voltam. Ugyanis elég korán kiderült, hogy terhességi cukrom van. Ez egy olyan dolog, amire nagyon szigorúan oda kell figyelni, mert veszélyt jelenthet a baba számára. Szóval a 16. héttől kőkemény diétára voltam fogva, szigorúan számolgatva a szénhidrátokat, semmi édesség. Ez a várandósság utolsó szakaszára eljuttatott arra a szintre, hogy konkrétan embert ölni is képes lettem volna egy kocka csokiért. Miután pedig megszületett a kislányom ez a "veszély" megszűnt, majd két évig szoptattam őt. Ez pedig azt jelentette, hogy sikerült átesni a ló túloldalára. Amikor arra ébredtem, hogy három nap alatt a negyedik nutellás üveg alját kapirgálom a konyhában éjjel, hogy kenyérre kenjem, úgy éreztem magamat, mint egy gyilkos és félelmetes vérfarkas. Ha valaki közelített volna felém, hogy elvegye tőlem a nutellát szinte biztos, hogy elharapom a torkát ott azonnal. Szóval, miután konstatáltam, hogy röpke 10 kilóval lettem több hirtelen, már a baba nélkül a pocimban, fel tudtam volna koncolni azt, aki az evés szót egyáltalán kiejtette a száján.
Szoptatni vagy nem szoptatni, ez itt a kérdés! Ez az, amitől a mai napig a frász kerülget, pedig már nagyon rég túl vagyunk eme korszakon. Ilyenkor úgy érzed nincs mese, a harctér vagy az egyik, vagy a másik oldalára kell állnod, különben középen felkoncolnak. Vagy, legalábbis azt fogják mondani, hogy határozatlan, önző és rémes anya vagy, akármit is gondolsz, mert az nem érdekes, ha nem foglalsz állást és harcolsz az igazadért. Minden miatt lelkiismeret furdalásom volt. Nem tudtam azonnal szülés után szoptatni, mert a kislányom császárral született. Hál’isten a szobatársnőm megmutatta, hogyan kell a babát jól tartanom, hogy megtanuljon szopni, így az utolsó pillanatban mégis sikerült. Majd mindenkire hallgattam, csak saját magamra és a lányomra nem. Kell szoptatni, rendszeresen kell szoptatni, nem kell szoptatni, csak határozott időben kell szoptatni… A vége az lett, hogy begyulladt a mellem, belázasodtam és majdnem elment a tejem. A férjemmel akkor döntöttünk: szoptatok, amikor jólesik és a lányom igényli. Ez volt a jó megoldás. Mindenki lenyugodott, és minden ment, mint a karikacsapás. Érdemes ilyenkor leülni és átgondolni mi a fontosabb, a "jótanács", vagy a mi és a baba igénye és nyugalma.
