A gyöngyhalászok bizarr munkanapjai és gyakori végzetük: a fűrészfogú halál
A drágaköveiről egykor híressé vált Ceylon szigete később a gyöngyhalászatnak adta át a stafétát. Hajdanán a nemesgyöngy-halászatra specializálódott bennszülöttek egy cápabűvölő jelenlétével és bátorításával ugrottak be a vízbe, hogy kagylózsákmánnyal a kezükben térjenek vissza a hajóra. A halászok által összegyűjtögetett kagylókat felhalmozták, majd elárverezték. A felvásárlók sokat kockáztattak ezzel az üzlettel, hiszen rengeteg kagylóban nem lelték meg a gazdagság forrásaként számon tartott gyöngyszemet. Ám a kereskedők kockázatvállalása eltörpült az életüket minden nap kockára tevő gyöngyhalászokéi mellett.
Azt, hogy a kagyló belsejében miként fejlődik ki a sokak által hőn áhított értékes gyöngy, érdekes meglátások keltek életre. Ám ezeknek nem sok közük volt a valósághoz, leginkább az emberi képzelet táplálta azokat. Ezek között szerepelt az az elképzelés is, mely szerint, amikor eső esik, akkor a gyöngytermelő kagylók felszállnak a tenger mélyéről, hogy magukhoz vehessenek egyetlen csepp vizet, melyet különleges transzmutációval aztán gyönggyé formálnak. A régi időkben Ceylon a gyöngyhalászat jövedelmező mibenléte által a gyarmati hatalom kitüntetett színhelyévé vált.
A gyöngyhalászat az ember és tenger kapcsolatára is erőteljes hatást gyakorolt
A halászoknak meg kellett ismerni a felszín alatti természet világát, szembe kellett nézni a víz alatt tartózkodás veszélyeivel. Az 1900-as évek elején a Perzsa-öbölben lévő kisfaluban, ahol a gyöngyhalászat biztosította a helyiek megélhetését, egy egészen furcsa eseményről számoltak be. A tenger edzette, vakmerő halászok az öböl gyöngylelőhelyén megkezdték a munkanapjukat. Az egyikük ötven másodpercnyi víz alatti tartózkodást követően hirtelen gyorsasággal felbukkant. Teljesen magán kívül volt. A feljegyzések szerint őrjöngött és rettegett a félelemtől. Ám a gyöngyhalászok életében ez a fajta téboly a legkevésbé sem bizonyult szokatlannak – sok olyan szokatlan dolgot láthattak, amit a földön járók soha –, így nem igazán törődtek a szerencsétlenül járt halásztárs esetével. Az eset még akkor sem keltette fel különösképpen a helyiek érdeklődését, amikor csak azon az egyetlen délelőttön egy tucat gyöngyhalásszal meg nem történt ugyanaz a leginkább megtébolyodásra hasonlító eset.
A második napon újabb tíz tapasztalt gyöngyhalász nézett szembe a tengermély titkos világával. Hat közülük az őrültség jeleit mutatva tért vissza, egy pedig vissza sem tért a mélyből. A félelem és a rettegés járványként söpört végig a halászfalun. Egy idősebb halász különös magyarázattal tért vissza. Elmondásában sétáló és világító hasú emberi csontvázakról volt szó. Az angol gyöngyhalász társaság nem hitt a mesében, és saját búváraival oknyomozást kezdeményezett. A nyomozás során arra jutottak, hogy a tengermélyen valóban voltak csontvázak. Szám szerint 12, a lábukon vaskos nehezékekkel. Kiderült, hogy egy maláji embercsempész-hajó szörnyű tette áll a háttérben. A rejtélyt is sikerült megfejteniük. Az áramlás hatására lebegő csontvázak a lábukon lévő súlyok miatt nem sodródtak el. A hasukra nagy valószínűséggel világító alga tapadhatott.
Ám a gyöngyhalászoknak az előbb ecsetelt ember által okozott szörnyűségekkel való szembesülés mellett mással is farkasszemet kellett nézniük. Viszonylag sűrűn. A molukii gyöngyhalászok közül például sokan elektromos angolnák áldozataivá váltak. Ugyanakkor sokakra a helyiek által „fűrészfogú végzetként” emlegetett cápa általi halál várt. A legbátrabb halászok kést vittek magukkal és élet-halál harcot vívtak a tenger pengeéles fogú cápáival. A bennszülött gyöngyhalászok minden egyes merüléssel a halállal néztek farkasszemet. Ha túl is élték a merüléseket, sokan a tüdőtágulás miatt a harmincadik életévüket sem érték meg. Rengetegen pedig a látásukat vesztették. Mindezek fényében nem csoda, ha már akkor sokakban megfogalmazódott a kérdés: valóban ér ennyit a tengermély ékszere?
