A halál sajnos, vagy nem, de az életünk része, legyen szó szeretteink elvesztéséről, vagy éppen a saját elmúlásunkról. Halottak napja környékén minden a halál okozta veszteségről, az emlékezésről szól. Aztán vége ennek a néhány napnak, és mintha elfeledkeznénk a fentebb írtakról. Tabusítunk, elfojtunk, erősek vagyunk. Mert azt úgy kell…
Ez a hét a félelmetes sminkek, „csokit vagy csalunk” mellett az emlékezésről is szól. Egy szál gyertya, mécses meggyújtásával gondolunk azokra, akik már csak lélekben vannak velünk, és odafentről figyelik életünk további alakulását. Mi pedig egy könnycseppel a szemünkben állunk meg egy pillanatra, hogy felidézhessük a kedves emlékeket, az együtt töltött perceket.
A temetőkben apró csillagokként világító gyertyák látványa egyszerre az egyik legszebb és legszomorúbb elénk táruló kép. Szép, mert mintha millió csillag hullott volna a földre. És szomorú, mert minél több idelenn a fényesen ragyogó pont, annál többen vannak, akik ma már nem lehetnek velünk.
Egy szerettünk halálát feldolgozni, megemészteni nem könnyű. Akkor sem, ha környezetünk már-már ezt várja tőlünk. Az „Engedd el!”, „Az idő mindent megold!”, „Az élet megy tovább!” közhelyek ilyenkor csak úgy ömlenek a gyászolókra. Pedig a gyász is egy folyamat, amit nem szabad elodázni.