Az önbizalomhiány nem mindig látványos. Nem feltétlenül jelent visszahúzódó személyiséget vagy azt, hogy valaki folyamatosan bizonytalannak tűnik. Sokszor éppen azok küzdenek vele, akik kívülről sikeresnek, határozottnak és magabiztosnak látszanak.
Amennyiben előfordult már valakivel a környezetedben, hogy az elismerések ellenére is folyamatosan elégedetlen magával, akkor felmerülhet a gyanú, hogy az illető imposztor szindrómában szenved. Ebben az esetben az egyén egyfolytában elégedetlen elért eredményeivel, kételkedik sikereiben, és szinte megszállottan kutatja a saját hiányosságait. Ha őszintén el is ismerik a szakmaiságát, a hozzáértését, hajlamos mindezt a véletlen számlájára írni. Az előbb felsoroltak miatt érthető, hogy miért emlegetik ezt a jelenséget a perfekcionizmus társaságában.
Mivel a testünk könnyebben hízik, minthogy fogyna és izmosodna, kijelenthetjük, hogy az idei bikiniszezonra már csak iszonyatosan sok vér és verejték árán tudnánk a nyár vége előtt felkészülni. Mi tehetünk, ha mi sem ébredtünk fel időben és nem érezzük azt, hogy bátran viselnénk fürdőruhát nagyközönség előtt?
Hírcsatornáink személyes varázsunk megjelenítési - illetve (ön)fényezési - felületeként is funkcionálhat. Ez és mások megosztásai pedig erősen befolyásolják a saját magunkról és a világról alkotott elképzelésünket.
Mint a nők többsége, én sem voltam, vagyok kibékülve önmagammal. Mert ez lehetne kisebb, az lehetne nagyobb, amaz lehetne hosszabb, keskenyebb, kerekebb és így tovább, és így tovább. Ez az egész testmizéria a gyerkőcöm születése után, pontosabban az „anyatejes korszak” végeztével tetőzött nálam (is), amikor is nem sikerült hipp és hopp, visszanyerni a várandósság előtti formámat.
Biztos számodra is van néhány olyan mondat, amit gyerekként nem szívesen hallottál a szüleidtől. Hányszor megfogadtad, hogy Te aztán biztos nem mondod majd a saját gyerekednek. És hányszor nem sikerült ezt tartanod… Pedig csak egy kicsit kellene, kellett volna odafigyelni.