Amennyiben előfordult már valakivel a környezetedben, hogy az elismerések ellenére is folyamatosan elégedetlen magával, akkor felmerülhet a gyanú, hogy az illető imposztor szindrómában szenved. Ebben az esetben az egyén egyfolytában elégedetlen elért eredményeivel, kételkedik sikereiben, és szinte megszállottan kutatja a saját hiányosságait. Ha őszintén el is ismerik a szakmaiságát, a hozzáértését, hajlamos mindezt a véletlen számlájára írni. Az előbb felsoroltak miatt érthető, hogy miért emlegetik ezt a jelenséget a perfekcionizmus társaságában.
Mivel a testünk könnyebben hízik, minthogy fogyna és izmosodna, kijelenthetjük, hogy az idei bikiniszezonra már csak iszonyatosan sok vér és verejték árán tudnánk a nyár vége előtt felkészülni. Mi tehetünk, ha mi sem ébredtünk fel időben és nem érezzük azt, hogy bátran viselnénk fürdőruhát nagyközönség előtt?
Hírcsatornáink személyes varázsunk megjelenítési - illetve (ön)fényezési - felületeként is funkcionálhat. Ez és mások megosztásai pedig erősen befolyásolják a saját magunkról és a világról alkotott elképzelésünket.
Mint a nők többsége, én sem voltam, vagyok kibékülve önmagammal. Mert ez lehetne kisebb, az lehetne nagyobb, amaz lehetne hosszabb, keskenyebb, kerekebb és így tovább, és így tovább. Ez az egész testmizéria a gyerkőcöm születése után, pontosabban az „anyatejes korszak” végeztével tetőzött nálam (is), amikor is nem sikerült hipp és hopp, visszanyerni a várandósság előtti formámat.
Biztos számodra is van néhány olyan mondat, amit gyerekként nem szívesen hallottál a szüleidtől. Hányszor megfogadtad, hogy Te aztán biztos nem mondod majd a saját gyerekednek. És hányszor nem sikerült ezt tartanod… Pedig csak egy kicsit kellene, kellett volna odafigyelni.