Zokni és háború
A lány csak egy pár zoknit kért. Nem értették mit szeretne. Ukránul beszélt. Amikor odaértem, és beálltam a büfébe segíteni a tolmácsolásban, hallottam, ahogy a többiek megbeszélik: – Nem értettem mit akar. A cipőjét mutogatta. Nekem hiába mutogatja, fogalmam sincs mit akar.
Aztán előkerült a lány is. Megállt a sarokban, a büfé asztala és a kis átjáró mellé. A falnak támaszkodva álldogált. Fiatal volt és szép. Szőke hajú, kék szemű. Egy darabig csak csendesen álldogált ott, mire volt annyi időm, hogy a zsivajban észrevegyem és szólhassak hozzá. Sietősen kérdeztem, mit is szeretne. Amikor meghallotta, hogy valaki végre oroszul beszél hozzájuk, az eddig teljesen fásult, fáradt arca hirtelen felderült. A lábára mutatott. Egy magas szárú fehér edzőcipő volt rajta. A bokája meztelenül kilógott belőle. Tréningnadrágban folytatódott a lába felfelé. Rám nézett. Mosolyogni próbált. Reménytelenül megszólalt.
– Már próbálkoztam, de nem értették mit akarok. Láttam, hogy zavarok. Egy zoknira lenne szükségem. Ha esetleg van. Nem tudom. Tudnának szerezni nekem egy pár zoknit?
Kétségbeesetten néztem vissza rá: – Sajnos nem tudom. Rengetegen vannak itt a csarnokban. Nagyon sok mindent hoztak, de zokniról nem tudok. Megkérdezem mindjárt.
A vezetőhöz fordultam. Kérdeztem, hogy esetleg, véletlenül találok-e valahol egy pár zoknit. Tudom, hogy gyerek méret az van, de női, felnőtt méret kellene, olyan 38-as, tippeltem meg.
Jött a válasz: – Nincs. Erre nem gondoltunk. Nézd, iszonyúan sokan vannak. Rengeteg mindent hoztak. Alig győzzük. Nagyon sajnálom, de a zokni senkinek sem jutott eddig eszébe.
– Értem - válaszoltam - de azért megpróbálunk szerezni? Hátha hoz valaki azt is - néztem vissza rá kérőn. Sietősen válaszolt: – Már kértem. Hoznak.
Derűsen fordultam a lányhoz. – Már kértünk. Hoznak!
Mosolygott rám. – Jó. Várok.
Várt. Órákig. Türelmesen. Csendben. Mint mindenki a sportcsarnokban. Az összes ukrán menekült. Mi sietve és fáradhatatlanul intézkedtünk. Rohangálva fel és alá.
Néhány óra múlva mertem csak félénken rákérdezni. – Zokni? Odavetett válasz. – Nem tudom. Még nem hoztak.
Megint eltelt valami végtelennek tűnő idő, mire a büfé pultja mögött megjelent egy jókora bevásárló táska, tele zoknikkal. Kánaán!! Derült fel a képem. Beletúrtam villámgyorsan a csomagba. Néhány mozdulat után a kezem ügyébe került egy csomag vadonat új női bokazokni. Még találtam egy magas szárút is. A lánynak kilógott a bokája a nadrágból, azért még hideg van...gondoltam magamban.
Boldogan rohantam a frissen szerzett zsákmánnyal a csarnokba. Megvan! Hol vagy te lány?! Próbáltam felidézni a dzsekije színét. Világos volt. De annyian vannak...basszus, már erre sem nagyon emlékszem. Fel alá futva nézelődtem a tömegben. A lány sehol. Nem hiszem el! Ugye még nem mentek el? Hol a fenébe fog ez a lány zoknit találni útközben?! Hol vagy már?! Egyre reménytelenebbül futkároztam a csarnokban. Nincs. Nem találom. Elmentek volna? Megálltam végül a csarnok közepén. Mint egy nagy rakás szerencsétlenség. Kezemben szorongatva a zoknikat. Néztem a halkan zsibongó tömeget. Teljesen elborított a tehetetlenség. Ezt nem hiszem el... Nem tudtam odaadni neki még a zoknit sem...
Csak álltam ott és az járt a fejemben: hülye zokni! Hülye háború!