“Ha újra kezdhetném, nem szülnék...” - útravaló a nagyanyámtól
“Ha újra kezdhetném, nem szülnék egy gyereket sem” - újra és újra hallom, zsong a fejemben nagyanyámnak ez a kelleténél talán egy kicsit erőteljesebbre sikerült életbölcselete. Olyan 16-17 éves lehettem. “Mert amennyi örömet adnak, annyi bánatot is okoznak.” - folytatta.
Egy őszi, napsütéses szombat délután volt, azzal a narancsos, sejtelmes fénnyel, amit annyira imádok ilyenkor. Lassan hintáztak a lugasban a matt fekete színű szőlőszemek, mi pedig álltunk ott csendesen. Ezután valahogy egyikünknek sem volt kedve megszólalni. Ő hatásszünetet tartott, én pedig azon agyaltam, hogy ezt egy kicsit burkoltabb formában is előadhatta volna nekem, és különben is, milyen dolog egy lányunokának ilyesmit mondani, aki már épp elég idős ahhoz, hogy felfogja milyen súlyos szavak ezek, de túl fiatal ahhoz, hogy megértse, miért mondja ezt a nagyanyja.
Ma már értem, hogy miért mondta. Nagyanyámnak négy gyermeke volt, kettő meghalt. Az egyikük az édesapám volt, én 8 éves voltam, a testvérem 6, az édesanyám 28. A mama? Hm, jó kérdés, nem tudom. Soha nem beszéltünk a haláláról, valahogy olyan természetessé vált, hogy nincs velünk. Sokáig nem is foglalkoztam ezzel, ma már jobb napokon könnyek nélkül is tudok róla beszélni - maradjunk annyiban, hogy ez egy külön történet lehetne. Térjünk inkább vissza a mamára. Most, hogy van egy fiam, megértettem, hogy miért is érezhette úgy a nagyi, hogy jobb lett volna, ha egy gyereket sem szül.
Nem, nem arról van szó, hogy az a kis pöcsös annyi rosszaságot csinál, hogy nem áll másból a nap, mint fegyelmezésből. “Nem szabad”, “ne menj oda”, “mit csinálsz már megint?”, és nem is arról, hogy mennyi őrültséget fog még elkövetni, amíg felnő, hanem arról, hogy megszakadna a szívem, ha vele bármi történne. Nem tudom, hogy élném túl azt, amit a nagyanyámnak túl kellett élnie. Mi adna erőt? Mi adott neki erőt? Azt hiszem annál nehezebb nem lehet az életben, mint tovább élni a gyermekünknél. Mert nem ez az élet rendje... A mamának valamiért ez volt a sorsa, és ezt kellett magával cipelnie. Két, már felnőtt “gyerek” halálát. Azon az őszi délutánon úgy érezte, hogy igazságtalan volt vele az élet, s ezt meg kell velem osztania. A miértekre nem kapta meg a választ soha. De ez az ő története, az ő élete, és nem az enyém. Nem a tiéd.
Hogy miért meséltem el ezt? Mert el akartam mondani. Azért, hogy ne az alapján dönts a gyerek kérdésben, hogy másokkal mi történt, vagy mások mit mondanak... Mert a mai harmincas csajokat folyamatosan azzal traktálják, hogy szüljenek, mert kifutnak az időből. De tudod, mindenkinek megvan a saját története.
Ha Te úgy érzed, hogy a gyereknevelés nem a te világod, valószínűleg soha nem lesz ez az életed része, és ezt a döntést is tiszteletben kell tartani. Az, hogy valaki akar-e gyereket vagy sem, magánügy. Az, hogy miért dönt úgy, ahogy - szintén. Nem a gyerektől leszel boldogabb vagy boldogtalanabb. Ha viszont megmagyarázhatatlan késztetést érzel, hogy megismerj egy új emberkét, akit Te hozol a világra, úgysem tud senki sem arról meggyőzni, hogy ne tedd, s jöhetnek neked az ellenérvekkel...
Teljesen megváltozik az életed? Felkészülhetsz rá! Álmatlan éjszakák? Bakfitty! Szülés? Túléled! Szülés utáni depresszió? Elmúlik! Egy életen át tartó felelősség? Megbirkózol vele! Hosszasan sorolhatnám az “elrettentő” dolgokat, míg a mérleg másik oldalára mennyiségre sokkal kevesebb dolgot tudok állítani, de azok minősége egy sokkal magasabb szinten van. Az élmények, amiket a kis emberke ad. A mosolya. Nézni ahogy cseperedik, ügyesedik, okosodik. Az érzés, hogy anya vagy, a párod pedig apa. Valóban kevésbé megfogható dolgok ezek, mint például az álmatlan éjszakák száma..., ugyanakkor sokkal többet érnek. S ha újra kezdhetném? Persze, hogy szülnék! De ez az én történetem..., te lehet, hogy nem így gondolod - ahogy a nagyanyám is máshogy érezte - , s az is teljesen rendben van, ugyanis a gyerekkérdés mindenkinek a magánügye!
