Egy korszak szállt a sírba - 25 éve volt Nagy Imre újratemetése
Bár manapság már leginkább Orbán Viktor nevezetes beszéde miatt emlegetik azt a napot, Nagy Imre és társainak huszonöt évvel ezelőtti újratemetése a rendszerváltás katartikus pillanata volt: százezres tömeg állt az utcán, és egy pillanat alatt semmivé lett a még fennálló pártállami rendszer ideológiai alapja. A háttérben persze már felsejlettek a későbbi politikai törésvonalak, de a hat koporsó előtt egy pillanatra megvalósult a nemzeti egység.
„A párt legalitása a fontos, mert hogyha nem ellenforradalom, hát akkor nem tudom, hogy erre ki hivatkozhat” – ez a kissé zavaros mondat Kádár János egykori MSZMP főtitkár szájából hangzottak el 1989. április 12-én a Központi Bizottság ülésén. Az ekkor már megbuktatott – hivatalosan a korábban nem létező elnöki posztra helyezett –, megromlott egészségű és némileg már zavart elméjű pártvezető nyilván nehezen tudta feldolgozni az 1956 újraértelmezéséről akkor már hónapok óta érkező híreket.
A Kádár rendszer ugyanis az „ellenforradalom” mítoszára épült, és ez magyarázta a szovjet csapatok „ideiglenes” itt tartózkodását is. Csak azon nem tudott túllépni, hogy 1956-ban Nagy Imre kormánya volt az ország törvényes vezetője, Kádár pedig az ezt megdöntő szovjet tankok mögött érkezve vette át a hatalmat, majd tette el láb alól elődjét. Épp ezért igyekezett a rendszer eltörölni Nagy és társai emlékét, ezért feküdtek jeltelen sírban a rákoskeresztúri köztemető legtávolabbi parcellájában. Nem véletlenül írta a Történelmi Igazságtétel Bizottságának (TIB) első, 1988. június 5-én kelt felhívása:
„A hivatalos politika fő módszere mindeddig a hallgatás és a feledtetés volt, melyet időről időre a tudatos rágalmak és hazugságok tarkítottak.”
Épp 25 éve annak, hogy ez hallgatás és feledtetés véget ért: látványos külsőségek közepette újratemették a 31 évvel korábban kivégzett Nagy Imre miniszterelnököt és társait - Gimes Miklós újságírót, Losonczy Géza államminisztert, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Szilágyi Józsefet, a miniszterelnök személyi titkárát. Ha volt a magyar – egyébként békés, tárgyalásos, alkudozós, ezért azóta is sokat vitatott – rendszerváltásnak szimbolikus pillanata, akkor ez volt az, még akkor is, ha nem ebbe bukott bele a rendszer, de az esemény megmutatta, hogy a pártállam megroggyant és a végét járja.
A gumibottól az árnyaltabb értékelésig
A huszonöt évvel ezelőtti temetés engedélyezése önmagában a szocialista rendszer gyengeségét jelezte. Korábban attól is elzárkóztak, hogy a politikai okokból kivégzettek holttestét a családjuk tisztességesen eltemethesse, sőt, a nyughelyüket is titokban tartották. 1988. június 16-án, Nagy Imre és társai kivégzések 30. évfordulóján pedig rendőri erővel verték szét a budapesti Szabadság térre vonuló megemlékezőket. Pedig akkoriban már az MSZMP-ben is sokan reformokról, változásokról beszéltek. Erre az ellentmondásra utalt Kis János filozófus, mikor azt mondta az MTV székháza előtt:
„Nem lehetséges valódi politikai nyitás és kiengesztelődés, amíg a kompromisszum útját temetetlen holtak torlaszolják el.”
Az MSZMP-ben is érezték ugyan, hogy a helyzet tarthatatlan, de megpróbálkoztak azzal, hogy elválasszák a politikai kérdéseket és a kivégzettek sorsát. Fejti György KB-titkár úgy próbált egyensúlyozni, hogy arról beszélt: „vannak bizonyos mérlegelendő emberiességi szempontok is, amit megfelelő időben rendeznünk kell”, illetve a párttörténetnek is „árnyaltabb értékelést” kellene adni az 1956-os eseményekről, de persze ezt nem tehetik meg külső nyomásra, ezért majd a megfelelő időben vissza kell térni rá.
Nem sokkal később azonban az Egyesült Államokban egy emigráns magyaroknak rendezett eseményen Szilágyi József lánya kiprovokálta Grósz Károly pártfőtitkárból – aki szerint persze a június 16-i tüntetés „fasiszta propagandára, sovinizmusra, irredentizmusra uszított” – azt a mondatot, hogy Nagy Imrét és társait a kormány nem rehabilitálja, de „ha a család akarja, megfelelő körülmények között végső nyugalomra helyezhetik” őket. Ezzel kezdetét vette az újratemetéshez vezető folyamat, de persze akkor még nem lehetett tudni, hogy a szertartás nagyszabású politikai esemény lesz.
Az MSZMP politikai bizottsága 1988. november 29-én határozatot hozott a „kegyeleti kérdések rendezéséről”. Grósz úgy képzelte, hogy a kivégzettek kihantolását és újratemetését csendben, családi körben meg lehet oldani. Persze voltak, akik kételkedtek ebben: hogy „Egészen pontosan kiszámítható köröknek, csoportoknak érdekében áll, hogy ezt az eseményt áthangszereljék, politikailag felhasználják, kiaknázzák” – figyelmeztetett Fejti György. Visszaút viszont már nem volt, sőt, a közelmúlt hivatalos átértékelése is felgyorsult.
Kegyeleti eseményből egy korszak nyitánya
Az MSZMP Központi Bizottsága még 1988 nyarán küldött ki egy bizottságot „a társadalom és a gazdaság három évtizedes fejlődésének” vizsgálatára, vagyis a Kádár-rendszer eredményinek értékelésére. A Pozsgay Imre által vezetett testületnek a feladata eredetileg a következő pártkongresszus programjának megalkotása lett volna, de Pozsgay kezdeményezésére létrejött egy úgynevezett történelmi albizottság is Berend T. Iván vezetésével. Ennek célja az volt, hogy új, a párt számára is elfogadható, de szélesebb körbe is védhető narratívát adjon a közelmúlt történetéről.
Pozsgay tartott attól, hogy az albizottság jelentését az MSZMP vezetése átírja, vagy figyelmen kívül hagyja, ezért Grósz külföldi útját kihasználva interjút adott a Magyar Rádió 168 óra című műsorának, amelyben azt mondta: „Ez a bizottság, a jelenlegi kutatások alapján, népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt. Egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek.” Mai szemmel szava nem tűnnek túlságosan radikálisnak, inkább óvatoskodónak, de akkor ezzel a két mondattal kirúgta a szocialista rendszer ideológiai lábát.
Persze a pártállam még nem dőlt össze, és továbbra is azzal próbálkozott, hogy – az időközben, 1989 tavaszán exhumált és azonosított – Nagy Imre és társai újratemetése családi esemény legyen, ne pedig nyilvános demonstráció. Az akkor már egyre aktívabb, az MSZMP-vel az átmenet részleteiről tárgyalni készülő ellenzéki pártok viszont nem véletlenül akartak nyilvános szertartást, ezzel megmutathatták volna, hogy tömegtámogatás áll a változásokat követelők tábora mögött. Mécs Imre ’56-os elítélt, későbbi SZDSZ-es képviselő az Ellenzéki Kerekasztal 1989. május 2-i ülésén egy szimbolikus politikai szempontot is felvetett, amikor a nyilvánosság mellett érvelt:
„Az emberek szeretnének ott valamiben részt venni, szeretnének egy korszakot lezárni és várják az új korszaknak a nyitását.”
A nemzeti egység egy napja
Az újratemetés szervezése közben felmerültek olyan ellentétek, melyek – mai szemmel nézve – már a rendszerváltás utáni politika lövészárkait vetítették előre. Felmerült ugyanis a kérdés, hogy a szertartás csak Nagy Imre és társai újratemetése, akik mégiscsak kommunista politikusok voltak, vagy szimbolikus végtisztesség minden ’56 áldozatnak. Legradikálisabban ezt Pongrátz Gergely egykori Corvin-közi harcos fogalmazta meg, aki visszaemlékezése szerint a magyar konzul hívására sem volt hajlandó hazajönni Amerikából, mert azt mondta: „az öt kommunistát el tudják temetni nélkülem is”. A megoldás az lett, hogy az öt koporsó mellé helyeztek egy hatodikat is, amely üresen is jelképezte az összes áldozatot.
Az MSZMP az újratemetés előtti hetekben teljesen elvesztette a kezdeményezést, a szertartás részleteit már a Németh-kormány tárgyalta le a TIB-bel, és csak utólag értesítette az állampártot. Bár az állambiztonság még dolgozott – az 1989. június 16-én reggel készült napi operatív jelentésben benne volt például, hogy Orbán Viktor a Fidesz részéről „meglepetés erejű” beszédre készül – párt erejéből csak egy semmitmondó nyilatkozatra futotta, amelyben a „nemzeti megbékélés napjának” próbálta minősíteni az újratemetést.
Bár a szertartás a hatalmas tömeg ellenére békésen és méltósággal zajlott, a szónoklatok egy része kifejezetten a szocialista rendszer ellen szólt. Orbán Viktor beszédét máig sokat emlegetik - főleg azt a részt, amelyben úgy fogalmazott: „Ha nem tévesztjük szem elől '56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről"
Még Orbán előtt szólalt fel Rácz Sándor, a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács 1956-os elnöke, aki a magyar szabadság felvirágzásának három akadályát jelölte meg: elsőként a szovjet csapatok jelenlétét, másodikként a kommunista pártot, amely görcsösen ragaszkodik a hatalmához, harmadikként pedig „a szétfolyó társadalmi erőt”.
Ahogy 1956-ban is sokan óvtak a pártosodástól, beszédében Rácz is nemzeti egységért kiáltott: „Fogjunk össze, és ne millió pártba osszuk el a nemzet erejét!” Az egykori munkástanácsi vezető még a kommunistákat – akiknek pedig „még nagyon sokáig kell önmagukat rehabilitálni” – arra szólította fel, hogy küzdjenek ők is a magyar szabadság visszaszerzéséért. Azon az egy napon úgy tűnt, ez lehetséges is. György Péter esztéta 2000-ben írta: „1989. június 16. különleges nap volt. A nemzeti egységet szimbolizáló előadás úgy zajlott le, hogy az ünneplő tömeg mögött nem volt semmiféle állami hatalom, központi politikai akarat. (...) Bizonyos értelemben ez a nap volt az új élet nyitánya.”
A cikk megírása során alapvetően támaszkodtunk az 1956-os Forradalom Kutatóintézet által létrehozott, Egy nap anatómiája című oldalon közzétett dokumentumokra és tanulmányokra, mindenekelőtt Rainer M. János írásaira.
