Emlékszem, általános iskolás koromban milyen lázasan készültünk az október 23-i forradalom emlékére összeállított műsorra. Az azt kitaláló tanárokkal talán már szeptember végén megkezdtük a készülődést. Versek, szövegek, dalok… Ilyenkor mintha kicsit mi is részesei lettünk volna az akkori eseményeknek.
Budapest, 2014 csodás őszi hétvége. Vidékről érkezünk a fővárosi barátokhoz, egy beszélgetős, nevetős, vidám kiruccanásra. A saját, néha túlzott kisvárosi nyugalmunknak jól esik a nyüzsgés, a „mindenféle”, olykor harsány népség csacsogása, a sárga villamos, a „Merre is menjünk?” kérdés izgalmas bizonytalansága. Aztán a tömegben feltűnik egy ismerős arc, széles mosoly, találkozás, irány a kis lakás, a nyugalom szigete.
Bár manapság már leginkább Orbán Viktor nevezetes beszéde miatt emlegetik azt a napot, Nagy Imre és társainak huszonöt évvel ezelőtti újratemetése a rendszerváltás katartikus pillanata volt: százezres tömeg állt az utcán, és egy pillanat alatt semmivé lett a még fennálló pártállami rendszer ideológiai alapja. A háttérben persze már felsejlettek a későbbi politikai törésvonalak, de a hat koporsó előtt egy pillanatra megvalósult a nemzeti egység.