2014.05.12. 15:00:00 1596 16

1 hónap a 20. Foci VB-ig: a világbajnokság sztori
A hír elolvasásával 500 Ft-tal növelheted a nyereményedet. Ha tag vagy, jelentkezz be, ha új vagy, regisztrálj itt (ingyenes)!

Valószínűleg már minden valódi futball rajongó lázban ég, hiszen mindössze 4 hét van hátra a 20. VB kezdőlövéséig Brazíliában. Ennek okán egészen 1930-ig megyünk vissza az időben, amikor Montevideóban megszületett az ötlet, amelyet cselekedet is követett. De miért Uruguay-ban rendezték az első VB-t?

Focilabda - PROAKTIVdirekt Életmód magazin és hírek - proaktivdirekt.com Focilabda

Valójában azért, mert az angolok tojtak az egészre. Noha már 1863-ban megalakult a nemzeti szövetségük (FA), és lefektették a játék alapjait, a tizenkilencedik század végén pedig már profiligájuk is volt, hatalmas stadionokat építettek – nemcsak Angliában, de Skóciában is –, sőt az első válogatott meccset is lejátszották több, mint 140 évvel ezelőtt (Skócia–Anglia 0–0), ráadásul klubjaik előszeretettel turnéztak világszerte, a britek mégsem éreztek magukban indíttatást arra, hogy bekapcsolódjanak a nemzetközi fociba. Elvoltak magukkal, a brit nemzetek bajnoksága (Anglia, Skócia, Wales, Írország) nekik bőven megfelelt, és 1920 előtt mindössze két turnét tett a kontinensen az FA által hivatalosan is elismert angol válogatott.

A nemzetközi labdarúgás megszervezését tehát eszük ágában nem volt magukhoz ragadni, és nem is akartak egy olyan szervezetnek a tagjai lenni, amelyben Anglia vagy Skócia egyenrangú olyan országok szövetségével, mint Belgium vagy Egyiptom. Így az 1904-ben megalakult Nemzetközi Labdarúgó-szövetségből (FIFA) – amelyhez két évvel később, vonakodva csatlakoztak – 1920-ban kiléptek a brit nemzetek, majd egy átmeneti visszatérés után 1928-ban hosszú időre távoztak. A nemzetközi focit így belgák, franciák és svájciak igyekeztek terelgetni, miközben maga a játék igazából Közép-Európában és Dél-Amerikában indult fejlődésnek.

Az elitista britek és az őket majmoló anglománok persze, kezdetben egyáltalán nem gondoltak olyasmire, hogy fejleszteni kellene a játékot – hiszen azt csak egyféleképpen lehet játszani, ahogy az angol gentlemanek teszik: előreívelik a labdát, fejelni próbálnak, izmoznak és brusztolnak. Valami ilyesmit láthattak Rio de Janeiro, Buenos Aires vagy éppen Montevideo kikötője mellett azok, akiknek a XIX. század második felében volt lehetőségük megfigyelni a hülye angolokat („los ingleses locos”), amint egy golyót rugdosnak valami pályán, aztán örülnek vagy éppen szomorkodnak, ha az átmegy két karó között.

A britek ekkoriban az egész világon jelen voltak kereskedelmi és gazdasági érdekeltségeik révén, de Latin-Amerika ásványkincsei, mezőgazdasága és vásárlóereje kiemelt jelentőséggel bírt számukra, így itt természetesen rengetegen jelentek meg, a három nagy kikötővárosban komoly brit kolóniák jöttek létre (Buenos Airesben például már 1880-ban 40 ezres a brit közösség). Az angolok természetesen hozták magukkal az előkelő angol sulikban menő focit, de helyiek szerencséjére persze, nemcsak angolok voltak köztük, hanem lelkes skótok is: Buenos Airesben és Montevideóban is egy-egy skót tanár, Alexander Watson Hutton és William Leslie Poole működésének köszönhetően vált ismertté a játék, és ők nyilvánvalóan a skót stílust hozták be, amely nem az erőre, hanem az ügyességre, a passzokra és a csapatjátékra épített.

Ugyanez a skót/észak-angol stílus honosodott meg Bécsben és Budapesten elsősorban Jimmy Hogannek köszönhetően, de még ennél is fontosabb volt az, hogy a foci privilégiuma viszonylag hamar kikerült az elit kezéből. Közép-Európában ugyanúgy, ahogyan a La Plata folyó két partján is történt, a munkásosztály magáévá tette a játékot, amely nemcsak az utánpótlást biztosította, de azt is, hogy rengetegen, több ezres tömegekben jártak a meccsekre – egy-két évtized alatt jelentős futballkultúra fejlődött ki mindkét régióban.

A munkásmozgalmak a világháború utánra szabadidőt és rövidebb munkahetet harcoltak ki, aminek köszönhetően robbanásszerűen megnőttek a nézőszámok (1918-ban még csak 15 ezren látták az osztrák-magyar meccset, viszont négy évvel később már 65 ezren voltak kint) – a viszonylag fiatal munkásosztály nemcsak identitást talált a csapatszínekben, de azzal, hogy ilyen létszámban járt ki a stadionokba, lehetővé tette a profi bajnokságok létrehozását is. Persze, a legtöbb nézőt a nemzetközi összecsapások vonzották, amire válaszul Hugo Meisl vezetésével megalakult a Közép-európai Kupa, minden nemzetközi klubtorna előfutára az egyenes kieséses, oda-visszavágós rendszerrel – és közben az olimpiákon már az is kiderült, hogy válogatottak számára is kell valami ilyesmi. Az 1920-as antwepreni játékokon ugyanis a focitorna szólt a legnagyobbat, 1924-ben Párizsban pedig szintén ilyesmi történt, azzal megfejelve, hogy a meccsekre kilátogató tömeg olyat láthatott, amit korábban még soha.

A lelkes drukkerekA lelkes drukkerek

Eljöttek ugyanis az olimpiára ezek a csóró uruguayi fiatalok, – mind melós – akiknek egy sor barátságos meccset kellett lejátszaniuk a torna előtt csak azért, hogy fedezni tudják költségeiket. Az angolok ekkor már ugyan nem alacsonyodtak le annyira, hogy olyan csapatokkal játszanak, mint Jugoszlávia vagy Hollandia, így nem is jöttek el, de mindenki meggyőződhetett arról, hogy rajtuk kívül valószínűleg ezek a dél-amerikai srácok a világ legjobbjai, akik az egész mezőnnyel feltörölték a gyepet, és 20–2-es gólkülönbséggel nyerték a tornát. De nemcsak az eredmény volt meghökkentő, hanem az is, ahogyan elérték azt: kiemelkedő technikai képességeik – arcoskodásnak tűnt, de – lehetővé tették, hogy a labda átvétele vagy vezetése közben is figyeljék társaik helyzetét, akik üresbe mozogtak, ráadásul ritmusváltásokkal mentek át labdatartásból gyors támadásba. Mindez labdával játszott sakknak tűnt az angol stílushoz képest.

Montevideóban természetesen rögtön kitört a fieszta az olimpia megnyerése után, majd azzal, hogy dél-amerikai csapatok kezdtek turnézni Európában és viszont, a kontinens végleg bekapcsolódott a világfutball vérkeringésébe. Ennek egyébként már bőven itt volt az ideje, hiszen noha Buenos Aires és Montevideo járt az élen, Brazíliában is elég magas szinten fociztak már ekkor, és az egész kontinens imádta a játékot. Nem mellesleg az 1916-ban, a világ első kontinentális szövetségeként – majd 40 évvel az UEFA előtt – megalakuló CONMEBOL (Dél-Amerikai Labdarúgó-szövetség) már évek óta mutatta, hogyan kell válogatott tornát rendezni: 1916 óta, igaz, csak 4-5 csapattal, de minden évben lenyomták a Copa Américát.

A FIFA már a következő olimpia előtt – melynek a döntőjében természetesen Uruguay és Argentína került össze, és előbbi húzta be a győzelmet megismételt mérkőzésen – pedzegette, hogy kellene valami focivébé szerű dolog, amin profik is játszhatnak, mert a legjobbak ekkor már világszerte profiskodtak. Először több európai szövetség képviselői jelentkeztek a padból kiesve a rendezésért, majd amikor elkezdték számolgatni az őket terhelő költségeket, gyorsan visszakoztak – a húszas évek Európájáról mégsem a jólét ugrik be az embernek. Akik viszont lazán megrendezhették volna, azoknak bőven elég volt saját, hatvan éve íródó labdarúgásuk továbbkörmölése, amelyben amúgy csak 1925-ben jelenik meg először egy igazi menedzser, igazi taktikával, amikor Herbert Chapman az Arsenalhoz kerül.

Uruguayban viszont volt lóvé, a húszas évek ipari fellendülése ugyanis menővé tette az ország gazdaságát, ráadásul Batlle y Ordónez elnöknek szívügye volt, hogy legyen vébé, ahol a csapat egyértelműen demonstrálhatja, hogy jobb mindenkinél. A FIFA 1929-ben rábólintott, Jules Rimet elnök megrendelte a később róla elnevezett kupát, 1930 februárjában pedig elkezdték építeni az impozáns, 90 ezer néző befogadására alkalmas Centenario stadiont, a világ legnagyobb arénáját a Brit-szigeteken kívül.

Európai csapatok viszont nem nagyon akadtak, mert ugyan ki a halál akart volna elutazni hajóval a világ végére meg onnan vissza? A nem FIFA-tag angolok postafordultával küldték az elutasító választ, amikor megérkezett a meghívó erre a bohóckodásra – az egyetlen meghívásos világbajnokságra –, és igazából csak a jugók voltak azok, akik önként és dalolva érkeztek meg Montevideóba egy gőzösön. A franciák csak Rimet unszolására küldtek egy csapatot, a belgákat a FIFA-alelnök győzte meg az elutazásról, a román csapatot pedig a torna mellett elkötelezett II. Károly király parancsára rántották össze és pakolták föl egy óceánjáróra, a Conte Verdére, amelyre a többiek is felpattantak út közben, meg még a brazilok is.

1930 júliusában, Uruguay alkotmányának 100. évfordulóján aztán el is kezdődött a buli, amelyen a vonakodva érkező franciák támadója, Lucien Laurent szerezte meg az első gólt egy kapáslövéssel Mexikó ellen a szállingózó montevideói hóesésben. Az argentinok aztán gyorsan kinyilvánították, hogy ők bizony a vb-címért jöttek, mindenkit lezúztak a csoportkörben, a legnagyobb sztárjuk, a vébé után Olaszországba szerződő Guillermo Stábile négy gólt vágott – az egész tornán összesen hetet –, aztán az elődöntőben is elintézték Jugoszláviát 6–1-gyel.

A házigazdák Romániát és Perut verték a körmérkőzések során – mivel 13 csapat szerepelt a tornán, a négy közül csak az argentinok csoportja volt négyfős –, majd az Egyesült Államokat söpörték félre. Bár az amerikaiak vezetni tudtak, a hazaiak gyorsan egyenlítettek – igaz, a góljuk előtt egy rendőr tartotta bent a labdát, így folytatódhatott csak az akció… Mindenesetre végül 6–1-re győztek ők is, így a döntőben ismét a világ két legjobb csapata találkozott.

A finálé napján megállt az élet, az argentinok Buenos Airesből megrohamozták a La Plata folyó túlpartján fekvő Montevideót, hajókkal keltek át a döntőre – az igazán pénzesek repülővel –, és elárasztották az uruguayi fővárost. Százezer néző zsúfolódott be a Centenárióba, többségükben persze, uruk, de rengetegen kint rekedtek. A hangulatról talán lehet némi fogalmunk, ha figyelembe vesszük, hogy a döntőt vezető belga Jean Langenus különleges védelmet kért magának és a családjának, a kikötőben pedig egy csónak várta, járó motorral…

A félidei eredmény alapján úgy tűnhetett, hogy tényleg ki kell majd menteni a sporit, hiszen Dorado vezető gólja után az argentinok fordítani tudtak Peucelle és Stábile dugóival. Szünet után azonban hármat gurítottak a hazaiak (Cea, Iriarte, Castro voltak a gólszerzők), és Uruguay meggyőző játékkal húzta be az első vb döntőjét. Bár az argentin újságok nekiestek a gyávának bélyegzett játékosoknak, az utcákon pedig másnap reggelig elhúzódó zavargások törtek ki, a nemzetközi sajtó úgy értékelte, hogy Argentína, bár elképesztő elegánsan és briliáns technikával, a focit művészi szintre emelve játszott, a taktikával nem sokat foglalkozott. A sokkal fegyelmezettebb, a csapatjátékra nagyobb hangsúlyt fektető Uruguay viszont a hatékony támadó foci mellett a védekezésre is tudott figyelni, és ennek köszönhette sikerét.

Az első vébédöntőt tehát annak ellenére, hogy még a labdarúgás ókorában járunk, rögtön az okosabban és fegyelmezettebben játszó csapat nyerte, ami előrevetíti a futball fejlődésének irányát a későbbi évtizedekre vonatkozóan is.

Forrás: vs.hu

Ha tetszett, kedveld:  |  Ha nem tesztett, írd meg miért nem!

Oszd meg a cikket és nyerj...