„Nem baj.” „Semmi gond.” „Engem nem zavar.” – Mondatok, amelyeket reflexből mondunk ki, még akkor is, ha belül épp az ellenkezőjét érezzük. Mintha egy egész generáció arra kondicionálta volna magát, hogy csendben elfojtsa a sértettséget, a fáradtságot vagy a fájdalmat, és úgy tegyen, mintha minden rendben lenne. A „nem baj” azonban nem a béke, hanem gyakran a megfelelés, a konfliktuskerülés vagy a tanult önmegtagadás nyelve.
Gyerekként a barátság szinte magától értetődő volt. Egy pad, egy udvar, egy közös játék elég volt hozzá. Felnőttként viszont gyakran azon kapjuk magunkat, hogy hónapok telnek el egy találkozás nélkül, és a „majd beszélünk” egyre ritkábban válik valósággá. Nem feltétlenül azért, mert már nem fontosak a barátaink, hanem mert megváltozott az élet ritmusa.
Ha szeretnél egy kis lendületet a játékosság visszahozásához, próbáld ki ezt az egyszerű, de hatékony kihívást. Nem kell hozzá semmi extra, csak egy kis nyitottság – és napi 10 perc szabad tér az örömnek.
A gyerekeknek nem kell megtanítani, hogyan játsszanak – ösztönösen teszik. Felnőttként viszont gyakran elfelejtjük, mit jelent ok nélkül nevetni, kíváncsian felfedezni valamit vagy teljesen belefeledkezni egy kreatív tevékenységbe. Pedig a játékosság nem gyerekes – sőt, kulcsfontosságú a mentális egészséghez, a rugalmassághoz, és ahhoz, hogy örömöt találjunk a hétköznapokban is.
Az amerikai életvezetési tanácsadó, Amy Chan szerint a védekező felnőttek legbelül sebzett gyermekek. A valóságban természetesen minden sokkal összetettebb annál, hogy mindezt egyetlen kaptafára fel tudjuk húzni. Amikor apró Lócikként arról álmodozunk, hogy mi is felnőtt-óriásokká váljunk, akkor leginkább az a gondolat uralkodik bennünk, hogy bármit megtehetünk.