Az empátia az egyik legszebb emberi tulajdonság: képesség arra, hogy megérezzük, megértsük, sőt részben átéljük mások érzéseit. Nélküle nem működnének a kapcsolataink, nem lenne valódi együttműködés, támogatás, közelség. Mi történik akkor, amikor az empátia túlcsordul? Amikor mások problémái szinte átveszik az irányítást a saját érzelmeink fölött? Amikor valaki annyira érzékeny mások lelki állapotára, hogy közben észrevétlenül elfárad?
Ha valaki hibázik, gyakran elsőként vigasztaljuk meg: „Semmi baj, bárkivel megtörténhet.” Azonban, ha mi magunk követünk el ugyanezt a hibát, sokszor azonnal önkritikával, bűntudattal és szigorral reagálunk. Miért van az, hogy mások felé könnyebben gyakoroljuk az együttérzést, mint saját magunk irányában?